Kezd szétcsúszni az életem. Mit tegyek?

23 éves vagyok, idén végzős egyetemista. Egy éve férjnél vagyok, a férjem szüleinél élünk. A férjem szintén egyetemista, de már nincsenek órái, így dolgozik. Sajnos nagyon-nagyon keveset keres, havi hatvan marad a kezünkben, amiből harmincat megtakarítási számlára teszünk, hogy legyen miből elkezdeni az életünket. A számlán most körülbelül 600 000 forint van, februárig nem férünk hozzá, nem lehet levenni róla összeget.

Sajnos nekem diákhitelem is van, ez mostanában 700 000 forintnál jár, de nem tehetem meg, hogy lemondjam.

Több éve próbálunk kimenni külföldre dolgozni, de eddig nem sikerült. Rengeteg nyári munkára beadtuk a jelentkezésünket, de vagy nem válaszoltak, vagy sajnálkozó elutasításokat kaptunk.

Itthon egyszerűen nem találunk munkát a végzettségünkkel. Mindketten fordítók vagyunk, férjem ezt csinálja most is, régebben kapott könyveket egy kiadótól, de egy éve azt sem kap, állítólag a válság miatt... Pedig tényleg meg voltak elégedve a munkájával.

Én az egyetem mellett magántanítványokat vállalok, ebből mintegy 30 000 forint jön össze havonta, ha jó hónapom van, három-négy tanítvány mellett. Egyéb munkára hiába is jelentkeztem, a különféle netes fordítóirodák csak a "regisztrációs díjat" nyúlták le, munkát nem adtak.

Tavaly ősszel még egyenesben voltunk anyagilag, el tudtuk kezdeni a jogsit mindketten, idén nyárra meg is lett mindkettőnknek, fejenként 150 000 forintból. Emellett karácsonykor a férjem lecserélte a majdnem tíz éves számítógépet, mert az újon hatékonyabban tud dolgozni.

Idén márciusban megragadtam az utolsó lehetőséget, hogy beadjam az Erasmust, el is nyertem az ösztöndíjat Finnországba.

Most viszont úgy állunk, hogy nagyon ki van centizve a dolog, mert az eredeti tervünk az volt, hogy kimegyünk Finnországba mindketten, és én ott az egyetem mellett dolgoznék félállásban (csak így lehet a kinti szabályok szerint), ő pedig teljes munkaidős állást keresne. Elvileg járt volna nekem egy olcsó, 200 euró bérleti díjas lakás, de ezt végül nem kaptam meg, nem értem (és a finnek sem értik), miért... Holott járt volna. A finnek azt mondják, hogy nekem kell szállást keresnem kinn, de a legolcsóbb albérlet is 4-500 eurónál kezdődik... Ezt nem tudjuk kifizetni egyedül az Erasmus-támogatásból, illetve a férjem 120 eurós fizetéséből, valamint a diákhitelből. Emellett az útiköltség sem olcsó, biztosítást is kell kötni, meg is kell élni valamiből, Finnország pedig egy elég drága ország... A szülők semmilyen formában nem tudnak minket támogatni, kivéve, hogy eddig itt lakhattunk náluk. A finnek megbiztattak, hogy bár lehetőségem mindeképpen lesz dolgozni, ne nagyon éljem bele magam, hogy találok munkát, mert a régióban elég magas a munkanélküliség, anyanyelvi szintű finntudás nélkül csekély az esély, hogy munkát kapok. Én kb. alapfokon beszélek finnül (egy évig tanultam az egyetemen), a férjem pedig csak pár szót... Svédül mindketten középfokon beszélünk, de svédül csak a nyugati partvidéken beszélnek, az én egyetemem meg Közép-Finnországban van. szóval svéd alapú állást nem valószínű, hogy találunk.

A problémám az, hogy mostanában nagyon sokat veszekszünk emiatt. Tegnap este is hajba kaptunk, mert ő folyamatosan bizonygatja, hogy hülyeség volt beadni a pályázatot, mert nagyon ki van centizve az egész. Viszont EU-s támogatás nélkül tudom, hogy még ennél is nehezebben jutnánk ki külföldre. (1400 euró az 1400 euró, akárhogy is nézem, nekünk ezt összespórolni vagy három-négy év lenne ilyen körülmények között. Addig a szülőknél kellene laknunk hatan három szobában, gyereket nem vállalhatnánk tíz éven belül...) Tegnap este olyan szinten kétségbe estem a férjem pesszimista "úgysem fog sikerülni, meglátod, csak elverjük a pénzt, és nem kapunk munkát"-jellegű monológjától, hogy elkezdtem kilátástalannak érezni az életem...

Itthon hiába is keresek állást, én tényleg bármit, de bármit elvállalnék, de nincs semmi. Még a rovarirtói álláshoz is minimum három éves jogosítványt kérnek, nekem meg csak két hónapos...

Az ösztöndíjat visszamondani már nem lehet, most már ki kell mennünk, és kinn kell lennünk Karácsonyig, vagy legalábbis nekem. Mégis, kit lehet tenni ebben a helyzetben? Nem akarom, hogy a rohadt anyagiak miatt menjen szét a házasságom, hiszen szeretjük egymást, és tudjuk, hogy minket az Ég is egymásnak teremtett...

Van ötletetek a megoldásra?