Van oka az olyan jellegű félelmeknek, hogy olyan leszek, mint a szüleim?

Jövőre költözöm koleszba vagy albérletbe (19 vagyok, fiú) és nem akarok visszajönni soha többé. Kapcsolato(ka)t akarok kezdeni ott ahová megyek lányokkal + munkát, ismerősöket szerezni ott, hogy legyen ami oda kössön, sőt lehet hogy utána külföldre is kimennék, ha ezek megvannak.

A gyerekkorom már így is az ő mentalitásuk elleni lázadással telt, de végül-is ugyan az a mentalitás köré építettem egy másféle gondolkodásmódot.. Nekik nincsenek barátaik, évente 3-szor mozdulunk ki, akkor is rokonokhoz és a helyen ahol lakunk sincs semmi.. bármikor amikor valamiben tehetségesnek éreztem magam nem történt semmi, mert nem volt hol megmutatni.. ők nem vették komolyan, én pedig egyedül voltam. Anyum egy beszűkült gondolkodású kis falusi családból házasodott be a szorgos és (a szocializmusban még) jómódú apum családjába, de az én születésem után és 14 éves korom után anyum olyanná vált, mint nagyanyám, abban a mentalitásban él, hogy örökké nyomorognunk kell és amint van egy kis pénz hülyeségekre költi, vagy ha nem, akkor rám és az öcsémre és mártírnak állítja be magát.

Az élet ennél sokkal többet kínál, ha belevetjük magunkat és úgy félek attól, hogy minél tovább vagyok velük, annál jobban hozzájuk alakulok... Ezt az utolsó évet kibírni már igazi szenvedés.

Szerintetek, ha elmegyek van lehetőségem olyannak lenni, amilyennek gondolom magam ez a mentalitás ellenére?