Veletek volt hogy haragot éreztetek egy halott rokonotok iránt?

Ó Istenem... szívem facsarodik...

Apukád van? Vagy ki nevelt fel?

Istenem, de nehéz lehetett így meghalni, hogy az egyetlen kislányát itthagyta...

Tudod, amit leírsz, az érzéseid benned meg minden, pszichodrámán vagy pszichoterápiában jól ki kellene játszanod. Életed legfontosabb kapcsolata az anyukád, és a legtraumatikusabb történés az ő elvesztése.

A téma annyira komoly, hogy megérdemli, hogy komolyan foglalkozz vele...

Valószínűleg éppen azért tudott erős maradni, mert te voltál neki. Lehet te sem jöttél egyszerűen ezért ragaszkodott annyira hozzád.

Amikor elolvastam a kérdést, akkor rögtön jött a válasz, hogy óó igen hogyne éreztem volna. Nagypapám nemrég halt meg, sajnos olyan ügyekkel "övezve" ért véget az ő élete, hogy mérhetetlen csalódottságot hagyott maga mögött. De apum nevelőapja iránt is éreztem, éveken át megkeserítette az egész család életét az alkoholizmusával, a hirtelen haraguságával, azzal, hogy naponta tör zúz mindent és még képes a karácsonyunkat is elrontani azzal, hogy neki pont két nappal előtte kell meghalnia. Ez nyilván durva, de a család nagyja áldásként élte meg a halálát sajnos annyira elképesztő ember volt. Aztán még sorolhatnám... De mint látom, te nem ilyesmire gondoltál.

Olyasmit is éreztem, amire te gondolsz, bár nem kifejezetten az elhunyt rokon iránt, inkább csak ilyen csendes szenvedésként, valami felettünk álló iránt, hogy miért kellett pont tőlem elvennie őt és igen, olykor harag ez az elkeseredett düh, hogy miért ő!?

Én amondó vagyok, hogy ne az anyukádra haragudj emiatt. Sokak kinevetnek ha ezt mondom, de mindig amikor meghal valakim, én arra szoktam gondolni és azt szoktam elképzelni, hogy abban a pillanatban, amikor én meghalok, akkor ők ott fognak állni majd félkörben és tárt karokkal, nevetve várnak! Mindig végig gondolom, hogy hány szerettem van már ott és még most hogy csak írom is könnybe lábadt a szemem ahogy elképzelem, hogy MINDENKI ott fog állni és nagy ölelkezés, boldogság. Lehet ezért hülyének nézni, de én hiszek ebben, illetve abban, hogy látnak engem és így valahogy sokszor minden könnyebb, mert nincs bennem az az érzés, hogy örökre elment és soha többé nem találkozunk. Egyáltalán nincs...

Ne az édesanyádra haragudj, mert nem az ő döntése volt, hogy itthagyjon téged! Adj hálát az égnek, hogy volt alkalmad ilyeneket hallani és elbúcsúzni tőle, táplálkozhatsz abból, hogy tudod mennyire szeretett téged. Mennyivel rosszabb lenne az, ha egyik pillanatról a másikra vesztetted volna el, úgy hogy elköszönni sem tudsz tőle...

Hát hogyne! A gyász része a harag. Amikor gyászoltam a halottaimat, nagyon sokszor haragudtam rájuk, sőt nem egyszer gyűlöltem őket, hogy ezt vagy azt miért tették, vagy miért nem tették meg.

Kérdező: nagyon úgy fest, hogy az édesanyád kora elvesztése (mármint te voltál nagyon fiatal) még mindig nincs feldolgozva benned, azaz még mindig gyászban vagy.

Jó volna egy pszichológus, aki tudna neked ebben segíteni, mert sok későbbi bajtól kímélheted meg magad.

"Kérdező: nagyon úgy fest, hogy az édesanyád kora elvesztése (mármint te voltál nagyon fiatal) még mindig nincs feldolgozva benned, azaz még mindig gyászban vagy.

Jó volna egy pszichológus, aki tudna neked ebben segíteni, mert sok későbbi bajtól kímélheted meg magad."

Én is ezt mondom! 3. voltam. A harag része a gyászfolyamatnak, te pedig kicsi voltál, még nem dolgoztad fel (de ha nagy lettél volna, akkor is vissza kell térni néha ugyanazokra a dolgokra életünkben, mert amit egy szinten feldolgoztunk, az az élet egy későbbi fázisában máshogy merülhet fel, és új feldolgozást igényelhet).

Szóval egy jó pszichoterapeuta nagyon jó lenne Neked.

És igen, én is hiszem, hogy a szeretteink odaát várnak, ahogyan mi is várni fogjuk majd a később érkezőket :)

Nekem is meghaltak már páran a családomban, és olyankor fokozottan átéltem, hogy mennek a többiekhez...