Aposom szerint a fiunk egy 'korcs' pedig csak egyszer latta. Mikor fogadja mar el?

"Lehet hogy a te esetedben volt egy vagy több felnőtt aki ilyenkor mindig igyekezett megnyugtatni hogy nem benned van a hiba, de korántse ilyen szerencsés mindenki."

Messze nem igyekezett senki megnyugtatni, ugyanis pont a nagyapam nyomasara kialakult legkör miatt nemcsak neki, a többieknek is terhet jelentettem. Es pont ez az (!), ami felnyitja az ember szemet: "En vagyok örült, vagy mindenki mas?" /Einstein/ Azt nem mondom, hogy önmarcangolasok utan, de hosszu-hosszu evekig nem kell varni, minel nagyobb a "sokk", annal elöbb rajön a gyerek. (En igy tapasztaltam.)

Az akkori környezetem... meg most is nagyon messze van a problemamegoldastol gondolatvilagilag, nemhogy barki valaha is beszelt volna rola, ök a sajat problemaikkakkal, jatszmaikkal vannak elfoglalva most is, akik elnek. (Söt, anyam ma is igy viszonyul hozzam, hatvanon tul, ugyanaz a jatszma: ö nem nem szol hozzam, hanem provokal, banto celu megjegyzesek...stb, ahogy amiota csak emlekszem - tehat nem volt tul nehez eszrevenni, hogy itt valami nem okes.)

Meg az elözöhöz: azt nem allitom, hogy felhötlen gyerekkort eredmenyez, es önertekelesi problemakat az ilyen környezet - de mit tehet a Kerdezö szülö? Tudomasul kell venni, hogy a gyerek nem veletlenül oda született, felnöttkent majd segithet magan.

Az valoszinüleg jo hatasu, ha a szülök tudatositjak a gyerekben, hogy vele minden rendben, ehhez nem tudok hozzaszolni, de en is ezt tennem. Viszont ha allandoan aggodnak, nehogy talalkozzon a nagyapaval, beparaznak, hogy jaj, mi fogja erni a gyereket a nagyapatol - ezt is megerzi a gyerek, es ez szerintem negativan hat. Azert, mert a gyerek erzi, hogy a szülei jelentöseget tulajdonitanak a nagyapa viselkedesenek - es a gyerek is jelentöseget tulajdonit majd neki. Tehat epp eleg feladat a szülöknek megtalalni az egyensulyt!