Tényleg ezt érdemlem?

3 éve vagyunk házasok,és van egy két éves gyermekünk. Minden szép volt,minden jó volt,de az utóbbi három hónap... kezdődött minden azzal,hogy frissíteni kellett a ruháimat,de most ne gondoljatok tipikus női bevásárlásra,mert nekem nem kell 10 nadrág,meg 26 felső. Egyetlen farmert akartam venni,egy sportcipőt,két pólót meg egy pulóvert. Elmentünk hát szétnézni. A tescoba gondoltam megveszem,leárazás volt, jó árban volt minden, felsők 1200,cipő 2000 stb. Miután kinéztem magamnak a cuccokat,férjem száj húzva közölte,h ez drága, ne vegyük meg. Ok mondom,de sztem olcsóbbat nem kapsz,de legyen. Visszavittem szív fájdulva. Két napra rá kitalálta menjünk a piacra,nézzünk ruhát. Talán 1000 Ftot spóroltunk volna,de belementem. Na ott mikor közölték az árusok mi mennyi,lerázott megint,h nem kell nekem ruha,jók amik vannak,csinos vagyok bennük. Legyen,nem veszek,lényegében úgy se sokat járok el,gyesen vagyok a gyerekkel,nincs kire hagynom,itthonra meg jó ami eddig is volt, később majd veszek. Erre másnap beállított egy 20.000 Ftos Ni*e cipővel,amit magának vett,mondván, ő olcsó szr,gagyit nem vesz fel,amit pl a deic*hmanban kapni. Ok,legyen. Aztán ezt később fokozta,kiveri napi szinten a hisztit,milyen fáradt,mi a kaja, mennyit hagytam a boltban,stb. Mikor közlöm,h 3 ezret, ami csak kaja félére megy el,kioktat,leordít. Ez ment napokon keresztül,erre nemrég hazaállított egy 180 ezres olasz papíros robogóval amit 60 ért le akar papírozni,és még jogsija sincs rá,l akarja azt is tenni. Közben veri a nyálát,mikor közlöm,h ha neked lehet, nekem is alapon, napi 1 órát kérek. Abban az egy órában be akarok feküdni a szoliba 10 percre,(soha nem szoliztam) s a maradék időmet meg lófrálni akarom- erre mit csinál?- behisztizik,duzzog,üvölt,csapkod, h elverem a pénzt, meg különben is,biztos pasizni mennék,meg minek nekem amúgy is az egy óra,mikor egész nap itthon ülök???-na pont azért kellene, h kikapcsolódjak. Alig látom mostanában. Későn jár haza,a haverjaival lóg. MA is láttam délben,mikor megérkezett a munkából, ebédelt, s aztán eltűnt. Hazajött este 7kor,evett, közölte megy buliba,majd jön. Én meg állok,mint F**z a hegyen,mondom,h érdekes erre van időd, ránk meg nincs?-és megint kiakad mint valami hülye hisztis tizenéves pö*c,és elmegy. Nem lényeg,h egész nap csinálom én is a dolgom, rohanok,főzök,mosok,takarítok,gyereket nevelek,ja és mellette dolgozom (itthonról)-persze ez szerinte semmittevés,s csak túllihegem a dolgokat. Közöltem vele tegnap délután,h beteg vagyok,hívott az orvos,meg kellene műteni-erre ő: "és kinek van erre ideje? majd megdumáljuk ha ráérek"-na az óta is csak arról beszélünk. Itt a szombat este,ülök egyedül a gép előtt egy pohár teával,a gyerek alszik,s azon merengek,h mi a fenét tegyek? Mert elhagyni jelen pillanatban nem tudom, mert nincs hova mennem...s nem hiszem,hogy tényleg ezt érdemlem.