Van itt olyan valaki, aki rosszul érzi magát a családjában? Vagy, akit folyton bántanak, szavakkal stb?

Engem is mindig cseszegetnek de szerintem 1 héten azt a 2 napot kibírod velük.

Bármennyire is zavarnak azért a családod :)

én.

én se érzem magam itthon, sajnos elszakadni jó pár évig még nem fogok tudni. teljesen visszahúz az itthoni légkör a tanulásban, párkapcsolatban stb. próbálok nem odafigyelni vagy elmélyülni ezekben a problémákban több-kevesebb sikerrel.

amúgy hány éves vagy? ha gondolod beszélgethetünk

szia

az én családom nem család.Nem állnak mellettem a bajban,pedig szükségem lenne rá,nem érdekli őket,mi van velem.Költözz el,ha úgy gondolod,hogy nem lehet velük normálisan együtt élni...sajnos az ilyen helyzet nem változik magától.

nos, velem is ugyan ez a helyzet, gyakorlatilag "idegennek" érzem magmanat a családomban. amikor otthon laktam (hála az égnek 1,5éve eltudtam költözni a barátomhoz és azóta minden jó :)) folyton ment a beszólogatás, az ordítás, a másik szavának a semmibe vétele... ez főleg a nevelőapám részéről ment, aztán anyám is átvette ezt a "stílust". ha beszélni akartam anyámmal erről, hogy miért így áll hozzám (mert a nevelőapám nem érdekelt) akkor mindig olyan dolgokkal jött, mindig olyan történetek hozott fel, amivel tisztára mosta magát és természetesen én voltam a szemét...

pl:. amikor elkezdtem a szakközép sulit, akkor (mivel sosem voltam jó matekból, az összes más tantárgyból azonban igen) erősen úgy tünt év végén, hogy megrántanak matekból. mondtam neki, hogy segítség kéne, mire a válasza az volt: "Old meg, te csináltad magadnak a bajt, de ha megbuksz, akkor látni sem akarlak!"

össze voltam törve, hogy mit kéne tennem, kihez kéne akkor mégis fordulnom, mire az egyik osztálytársamnak megesett a szíve rajtam és segített. ő minden nap amikor volt időnk leült mellém, feladatokat írt nekem, ha kellett akkor 10x elmagyarázta, hogy mi hogy van. az ő segítsége nélkül nem mentem volna semmire, de úgy gondolom nem az ő feladata lett volna rajtam segíteni, hanem elsősorban anyámnak. azóta is hálás vagyok a csajnak :)

szóval amint a példa is mutatja számítani sem számíthatok rá, édesapám több mint 10 éve meghalt, a többi rokon, meg ha próbált segíteni, akkor azért is én kaptam anyámtól, hogy miért hozzájuk fordulok, miért nem hozzá. amikor meg mondtzam neki, hogy mert nem így kéne hozzám állni, akkor elkezdett üvölteni és sokszor testi fenyítés lett az eredménye a "beszéljük meg"-próbálkozásomnak. ahogy tudtam elköltöztem, sokkal másabb azóta, és ha találkozom velük akkor nincs baj, de bármi történne velem én vissza nem költöznék haza!

én a helyedben 2hetente egy-egy hétvégére hazamennék, azt még ki lehet bírni.

Hát, a mi családunk meg lett áldva egy alkesz faterral, amihez hozzájön hogy öcsém mellett mindig én voltam a második apám szemében. Tulajdonképpen folyamatosan kaptam világ életemben az oltást, általános suliban már azt hallgattuk hogy "na fiam mikor lesz neked ilyen házad, mint az enyém?" és gyerekkorom óta kb így beszélt mindenről hogy "ez az enyém" mintha mi nem is ott laknánk. Ezek mellett jött az hogy "te fiam sohasem fogsz dolgozni", és ez a mondat is végigkísért általános sulitól szakközép végéig. Mióta egyetemre járok, azóta is csak azt kapom hogy mekkora szar vagyok, mert buktam ezt a tárgyat meg azt, meg hogy én csak a f@szomat verem itt, meg most kikerültem albérletbe, akkor az a baj hogy mennyibe kerülök. Mellette apámnak egyetlen mániája az hogy csicskáztasson minket ha otthon vagyunk, mivel ő nem dolgozik 10+ vagy mégtöbb éve, így él a saját kis világában, konkrétan lesz@rja hogyha mi épp tanulnánk, mert dolgunk lenne, legnagyobb problémája az hogy "a fa össze legyen vágva, mert mi lesz velem télen". Konkrét eset volt, hogy míg én épp kint dolgoztam az udvarban, addig ő bent döglött a tv előtt, és engem szidott hogy soha nem segítek és mekkora sz@r vagyok...

Igazából legjobb döntésed ha ritkán jársz haza, én is ezt teszem, félévben 1-2x hazanézek, max 2 napra, aztán nekem annyi bőven elég is. Az ilyen embereknek nem lehet, és nem is kell megfelelni, viszont jó ösztönző erő tud lenni az, hogy tudod hogy egyszer te többre viszed majd mint ők. Engem sosem érdekelt különösebben mit mondanak mások (főleg nem a rokonság), megkaptam h sz@r vagyok akkor, ha kitűnő voltam általánosban, ha szakmai versenyeken vettem részt, és jól tanultam szakközépben, ha kitűnőre érettségiztem, ha felvettek egyetemre csont nélkül. A rokonoktól is megkaptam anno hogy "jajj mi lesz veled, ha felkerülsz pestre", mintha képtelen lennék magamról gondoskodni, aztán tessék, évek óta itt vagyok. Plusz most szakmai gyakorlat keretében a nyaramat is végigmelóztam, mindenki elégedett volt a munkámmal, ennyit arról hogy én sosem fogok dolgozni.

Egyszerűen legjobb szépen eltávolodni az ilyen emberektől, és élni a saját életed, én is messze vagyok a "családtól", de nem hiányzik különösebben, ha vége az egyetemnek, akkor is keresek magamnak melót, és itt maradok, vagy megyek ahova visz az élet. De hogy haza nem költöznék soha, az szent.