Anyám megkeseríti az életem, mit tegyek?

Nagyon szomorú, ha valaki ilyen csúnyán ír az anyukájáról, akinek nemcsak az életét köszönheti, hanem az ő pénzéből él... :[

Azért én szívesen meghallgatnám anyukád véleményét is rólad, hátha mégis igaza van és talán a te viselkedéseden ("rácsukom az ajtót") van kiakadva - jogosan!

Nyugodtan elmehetnél dolgozni, senki nem tart vissza, nem kényszer a szüleiden "élősködni", viszont nagyon kényelmes dolog, mikor mindent készen megkapsz, lakás, élelem, ruházat...

Ha tényleg ANNYIRA kibírhatatlan az otthoni helyzet, akkor menj el dolgozni, bérelj egy albérletet és ezután nyugalmad lesz! :]

Olyan korú lehetek, mint anyukád, nekem is van egy 18 éves lányom.

Van, hogy összezördülünk és olyankor elcsodálkozom, mennyire másként -csak a saját szemszögéből- látja a dolgokat. De szerencsére, meghallgatja az én álláspontomat is, így könnyebben jutunk dűlőre.

Tudom, nem ő kérte, hogy a világra jöhessen, kötelessége minden szülőnek a lehető legtöbbet megadni a csemetéjének. De! Ez nem jelentheti azt, hogy ő mindent, de mindent természetesesnek, magától érthetőnek vesz. Félreértés ne essék, nem hálát várok (egyedül nevelem), de tiszteletet, megbecsülést igen. És bizony kiborít, amikor szemtelenül visszaválaszolgat, a vállát vonogatja, mintha kicsit szellemileg elmaradott volnék, nincs értelme velem vitatkozni... Szeretem, imádom, viszont ilyenkor én is falra tudnék mászni! Talán -ellentétben veletek-, annyi szerencsénk van, hogy ha mindketten lehiggadunk, akkor belátjuk a másik igazát és ezt ki is mondjuk. Emellett "békeidőben" jókat pletykálunk fiúkról, tanulásról, tanárokról, barátnőkről. De nincs mindig ilyen idill.

A leírtak alapján én úgy látom, annyira elmérgesedett köztetek a viszony (ajaj, ez nagyon könnyen megy!), hogy egyikőtök se tud mit kezdeni a kialakult helyzettel. Anyukád se, pedig talán neki kellene a nagyobb tapasztalat okán. De sebaj! Te már tulajdonképpen megtetted az első lépést, tanácsot kértél itt az oldalon. Mazsolázgass a szerinted is jónak tűnő tanácsok közül és tedd meg a 2. lépést is. Ha ehhez még kicsit szelidülsz is, meglátod, eredményes lesz!

Biztos vagyok benne, hogy szereted anyukád. De nem könnyű felnőni, felnőtté válni, viszont sose felejtsd el, állati nehéz a maga útját kereső, szófogadó kisgyermekből maholnap önálló felnőtté váló gyerek anyjának lenni sem...

A fogalmazásod alapján értelmes, okos, talpraesett lánynak gondollak, akinek sikerülni fog, amit eltervez!

Szia!

Én is ugyanebben a cipőben járok mint te régen. Nekem is megfordult a fejemben a gyilkosság csak nem az övé, hanem a sajátom. Egyszer már elkezdtem késsel felvágni a kezem, de kisebb sebeknél abbahagytam, mivel van két testvérem és nagyon sok barátom, aki sajnálna. Arra való tekintettel, hogy ez egy régi kérdes: megkérdezhetem, hogy nálatok mi lett a vége? Elköltöztél már?

Nagyon sokat jelente nekem a válaszod borzasztóan rossz nekem és még valószínüleg még egy pár évig az is lesz.