Ezek a nők szeretik egyáltalán a gyerekeiket?

Egy dolgot mindig kifelejtenek a fiatal véleménynyilvánítók.

Huszonévekkel ezelőtt nem úgy volt az, hogy összejövünk, járunk egy kicsit, összeköltözünk, együtt élünk, aztán néhány év és jön a gyerek. A lányok ifjú feleségként költöztek össze az ifjú férjükkel, majd azonnal jött az elvárás: a gyerek. A mai életvitel alapján nem kellene elítélni olyan embereket, akiknél még akkor is szégyen és megvetés övezte a nőt, ha egy vadállattól mert elválni. Azonnal jött az ítélet: a nő "megkurv@lt, nem tudta, hogy az asszony kötényének mindent el kell takarnia. Sosem mondanék elmarasztaló véleményt olyan emberről, akinek nem éltem a sorsát, de én még kívülállóként sem tudom az áldozatot elítélni soha, semmilyen helyzetben. Utólag és külső szemlélőként könnyű okosnak lenni.

Kérdező, a te anyud miért nem lépett szerinted?

És mi a helyzet azokkal a nőkkel, akik relatíve fiatalok, a gyerekeik még nincsenek 10 évesek, lenne hova menni?

Az emberi természet alapvetően nem változik. Igen, anno is megvolt az ok/ürügy, meg ugyanúgy ma is, csak épp más. Ma már lehetősége lenne a nőknek kilépni egy rossz kapcsolatból minden megvetés nélkül (ha nincs fenyegetve, és van hova mennie), mégis ezer meg egy nő marad a fenekén és várja a csodát. Igen, nem egyszerű, de ha valaki igazán akar valamit, megtalálná a módját az esetek többségében.

Felesleges összehasonlítgatni a régi kort a mai világgal, mert nemcsak a család szentsége volt más, hanem a teljes szemléletmód, az egész világ. Ma is ugyanúgy sínylődnek a nők a rossz kapcsolatokban, mert ma meg az van belénksulykolva, hogy a szerelem meg a szex a legfontosabb a kapcsolatban, és szinte már elfogadott a megcsalás és mindenféle deviancia párkapcsolaton belül és kívül egyaránt. Sehol sem állítanak pozitív példát elénk.

Egy dolog nem változott az évek alatt: vagy szembeszegül az ember az elnyomással és a saját értékrendje szerint próbál élni, vagy elfogadja, amit a társadalom és egy másik ember rákényszerít.

Ehhez hozzájön, hogy míg anno kevesebb kitörési lehetőség volt, mostmár azért lenne hova fordulni, mégsem teszik. Elég szomorú, hogy válogatás nélkül mindenkit sajnálni kell, aki nehéz helyzetben van, holott nem egy ember épp magának okozta a bajt. (Természetesen én híjján vagyok az empátiának, és kívánjuk, hogy kerüljek én is egyszer ilyen helyzetbe. Nos, valószínűleg nem fogok, de ha mégis, kérek egy bocsánatkérő levelet.)

Ebben a témában pedig arról se feledkezhetünk meg, hogy az még oké, hogy a nő hagyja magát, de hagyja a gyerekét is. Szerintem onnantól kezdve, hogy valaki anya, a gyereke érdeke kell, hogy az első legyen, nem a szerelem, nem a félelem, nem más. A gyerek nem kérte, hogy megszülessen, épp ezért nem ártana kicsit gondolkozni a fogantatása előtt a dolgokról. Ma is számtalan lányanya van, rengeteg alkoholista 'apa'. Régen is volt, ma is van, mindig lesz.

Mesélek én is. Az én drágám sokáig még előttem is el tudta titkolni, pedig már együtt éltünk. Mert ugye nem azt lestem, hogy mikor és mennyi sört iszik, mert mielőtt jöttek a gyerekek, én is söröztem. Ettől még nem lesz senki alkoholista, én sem váltam azzá. Ő viszont igen. Akkor szúrt szemet, amikor a bébik miatt itthon voltam állandóan. Reggel felkelt, nem értettem miért van szétszórva mindig a cukor, miért van tele minden kávéval. Hát mert remegő kezekkel ez is bonyolult művelet. Na, nekem itt lett gyanús, évek elteltével. Lehet rám mondani, hogy naiv vagy buta vagyok. Én csak reggeltől estig, ő meg 3 műszakban dolgozott. Nem kellett látnom meg éreznem sem, hogy mikor mennyit iszik, mert megoldotta úgy, hogy mire én hazaérek már ne látszódjon, ne érződjön rajta, ha meg elszaladt velük a ló, akkor meg szólt, hogy hát leültek egy kicsit iszogatni meg beszélgetni. Én jófej feleség pár alkalom miatt nem akartam keresztre feszíteni. Mondom, azóta állt össze a kép, mióta itthon vagyok a gyerekekkel, és kérdőre is vontam keményen. Hozzá tartozik, hogy soha nem agresszív velem sem, és nagyon jó apukájuk lehetne a gyerekeknek. Amikor túlzásba esik, akkor egy darabig vicces, aztán idegesítő, de ez nem mentség akkor sem.

Nem tudom mi lesz, adtam neki egy kis időt, hogy lépjen vmit, vagy segítsen csomagolni. Gáz, mert nagyon szeretem, és én is az a fajta vagyok, akinek a köténye mögött sok minden elfér, hogy a korábbi hsz-ból vett hasonlattal éljek. Viszont azt nem fogom hagyni, hogy a gyerekek emiatt szenvedjenek. Már csak olyan szinten sem, hogy "ciki" legyen nekik. Lehet, hogy ha nem tudnám, hogy apukámra mindig számíthatok, vagy ha terrorban lennénk, akkor én sem volnék ilyen kemény. De ebben a helyzetben is azt mondom, hogy mindig kell, hogy legyen választás.

szerintem az a baj, hogy a legtöbb nőt nem tanították meg a szülei, h jól válasszon.

lehet, h mire férjhez ment huszonévesen, tudott főzni, mosni, takarítani, kertészkedni, de nem tudta jól megválasztani azt az embert, akihez hozzáment és gyereket szült.

én, amikor összeköltöztünk a párommal, örültem, ha egy spenótot meg tudtam főzni :) viszont már a kezdetektől éreztem, hogy jó ember mellett vagyok, nem fog bántani, sem szavakkal sem fizikailag.

ja, és családomnak köszönhetően megvannak az alapjaim arra, hogy ha bármi olyan történne, ami nem fér bele az értékrendembe, akkor véget tudjak vetni a kapcsolatnak.

Hát ez egy olyan kérdés, amin magam is elgondolkoztam sokszor. 41 éves vagyok, a 70-80-as években voltam gyerek, amikor már nem volt szégyen a válás, teljesen mindennapos és elfogadott dolog volt, ezt tapasztaltuk az osztálytársak körében is. Tudtuk kinek váltak el a szülei, és semmiféle hátrányuk nem volt ebből, tehát ez nem lehetett indok. Szóval nálunk is az volt a helyzet, hogy apám ivott mint a kefekötő. Józanul nagyon jó fej volt, értelmes, csendes, de ha ivott, kötekedett. Anyám egyszer adta be a válókeresetet, de akkor is csak azért, hogy megijessze apámat, természetesen nem váltak el. Kb. egy éve volt valaminek a kapcsán egy beszélgetésem anyámmal, amin halálra sértődött, ugyanis megkérdeztem, hogy miért nem vált el. Jött azzal, hogy a lakás, meg akkor is az apátok, meg azzal, hogy józanul rendes, a végén meg azzal, hogy sajnálta apámat, mert tudta, hogy egyedül menthetetlenül lecsúszna. Azon sértődött meg, amikor pontról pontra levezettem, hogy az akkori munkahelyén kapott volna szolgálati lakást anyám, az, hogy az apánk, az nem indok csak egy tény, lehet, hogy józanul rendes, de az ritka. A csattanó az volt, amikor megjegyeztem, hogy apámat sajnálta, aki saját döntése alapján piált, de engem és az öcsémet nem sajnált? Mi nem tehettünk arról, hogy sose jutott egy normális ruhára, mert a fater szinte semmit nem adott haza, nem tehettünk arról, hogy ciki volt felhozni a barátainkat, egyáltalán, miért volt fontosabb, hogy a fater békésen végigpiálja az életét, mint az, hogy nekünk normális és boldog gyerekkorunk legyen?? Ki volt a fontosabb? Mert ezek szerint apám, és nem a gyerekei. Na, itt sértődött halálra, mert nem tudott semmilyen épkézláb választ adni. Szerinte az elég a boldog gyerekkorhoz, hogy van mit enni, tiszta az az egy darab melegítőnadrág ami van, és nem értette, hogy miért volt zavaró, ha a fater piás volt, amikor nyugodtan becsukhattuk a szobánk ajtaját. Nem értette, hogy az egész gyerekkorunkat megmérgezte ezzel, mert az életünket nem hagyhattuk az ajtón kívül, ugyanúgy cikiztek a suliban a ruhám miatt, ugyanúgy nem tudtam igazán barátkozni, ezt nem oldotta meg a becsukott ajtó. De anyám még mindig nem érti, pedig nem dacos, dühös gyerekként, hanem felnőttként magyaráztam el neki, hogy miért voltam boldogtalan gyerek. Persze ehhez hozzátartozott az is, hogy anyámat sem érdekelte semmi a mosás-főzés-takarítás szentháromságon kívül, sosem kérdezte meg, hogy mi történt, bánt-e valami, stb. Tudom, hogy egy szabolcsi kis faluban nőtt fel, de ez a 80-as években már nem lehetett indok, hiszen 16 éves kora óta élt Pesten, tehát a felnőtt élete nagy részét itt töltötte. Mégsem volt képes felfogni, hogy nem az a megfelelő eljárás, ha mindent tagadok, kifelé mosolygok, úgy teszek, mintha minden oké lenne, közben meg a gyerekeim sínylik meg az egészet. Szerinte nekem elégedettnek kellett volna lennem, mert lehetett volna rosszabb is, pl. naponta pacallá verhetett volna minket, szerintem meg neki nem apámat kellett volna előtérbe helyeznie, hanem a gyerekeit.

Tehát nálunk nem volt olyan gond, hogy nincs hova menni, nem tudja eltartani a gyerekeit, stb. Nálunk a "mert csak" volt, meg az, hogy bezzeg másnak rosszabb. És nem érti, hogy mindennél van rosszabb, de ettől még nekünk nem volt jobb.

15-ösnek. Köszönjük Emese!

Valahogy 20 évesen mindenki annyira kib.szott okos, hogy szívesen megnézném majd őket 40 évesen.

18-asnak! Mi is köszönjök Neked!

És mi is megnéznénk téged, milyen voltál 20 évesen.

A csajszi leírta a véleményét, amiben ráadásul semmi sértő nem volt. Gondolom, a 20 éves lányodnak is kuss a neve, mikor arról beszél, mit tesz meg azért, hogy ne legyen megkeseredett negyvenes exfeleség és csődtömeg. A szavaidból süt a rosszindulat, és a "nekem nem sikerült, remélem, másnak sem fog".

Gondolom, behúznád füled-farkad, ha a csajszi szemébe kellene nézned, mikor negyven évesen kiegyensúlyozott feleség és boldog anya lesz - mert erre több esélye van ezzel a hozzáállással, mint az "ahogy esik, úgy puffan"-nal. Ez persze sosem fog bekövetkezni, mert nem kell a szemébe nézned sem most, sem húsz év múlva. Így könnyen szájalsz.

Azt is gondolom, hogy ha a lány azt írta volna, hogy naponta 4 különböző pasit sz.p le, akkor is ugyanígy letolnád, holott pont arról írt, hogy hogyan alakítja a kapcsolatát, hogy a későbbiekben elkerülje a pofáraesést. Egyszóval a te fajtádnak mindegy, hogy előrelátó és óvatos-e valaki, vagy sem, akkor is rossz lenne a szemedben. Vagy talán sajnálod tőle az eszét, ami neki már akkor megvan, mikor neked még nem volt? Elnézést a feltételezésért, de te sem épp a legjobbat feltételezed róla. Persze sejtem, te 20 évesen akkor sem szóltál hozzá ilyen témához, ha kérdeztek. Mert te ennél jobb ember vagy, ugye.

Elég szomorú, hogy te is a felnőttek táborát... hát... gyengíted. Szégyen ez a hozzáállás, szégyen amit és ahogy írtál, hidd el, ezt egy veled egyidős ember is így gondolhatja!

köszönöm kedves 19es.

valóban nem voltam sokkal több 20nál, mikor a párommal az összebútorozás mellett döntöttünk, ennek immáron 4 éve, és a mai napig nem bántam meg.

fantasztikus ember, hiszem, hogy jó apa lesz, de annyira még nem rohantunk előre. :)

nem tudom, az miért baj, ha valaki megfontoltan dönt az élet nagy kérdéseiben?

nem magas lóról osztom az észt, leírtam az eddigi tapasztalataimat. ennyi.

a kedves leszóló meg odaböfögött valamit, aminek köze nincs a kérdéshez. mi köszönjük! :P