Mi a velemenyetek arrol, aki otthonba adja idos szerettet?

Nagyon köszönöm a válaszokat!

A nagymamámat egy hónapja költöztettük otthonba, mert a szükség így hozta, de sajnos már most jönnek vissza a pletykák rokonoktól, ismeretlenektől egyaránt. Persze semmit nem tudnak az egészről, csak mocskolni képesek, hogy csak lenyúljuk a pénzét, azért küldtük oda (?!), meg nekünk büdös az ápolása stb.

A nyugdíjának a 98%-át el is viszi az otthon havi díja, ezen felül kell még fizetnünk gyógyszereket, adni neki némi zsebpénzt, illetve az ott maradt ház "alap rezsijét", stb, tehát egy részét nem is értem a vádaskodásoknak, mert nagymamám pénze az utolsó fillérig őrá megy, sőt... Annál több, de szerencsére nem kell panaszkodnunk.

Sajnos már a wc-re sem tudott egyedül kimenni, a szociális segítő, aki járt ki hozzá mindennap, már kevés volt, a kaját amit hordtak neki utálta. Depressziós volt otthon, csak a halált várta, mondván neki már nincs miért élni, látszott a vonásain, hogy nem érdekli már semmi. Mi 300 km-re lakunk, a szüleim dolgoznak, mi egyetemisták vagyunk a testvéremmel. Mondogattuk neki, hogy költözzön mostmár hozzánk, de ő inkább úgy döntött egy helyi otthonba megy nem messze onnan, ahol az egész életét leélte. Mélyen vallásos, az egyházé az otthon, így szinte repült, alig bírta kivárni, hogy elintézzük neki a dolgot. Amióta ott van úgy látjuk rajta, hogy teljesen kivirult, nem szorul pelenkára, mert tolószékkel mindenhol kényelmesen elfér és mindig akad valaki, aki szívesen eltolja odáig. Van kivel beszélgetni, eltud járni misékre, kap rendesen enni (ami végre ízlik neki), "bandáznak" folyamatosan, az ápolók kedvesek, maga a hely teljesen új, modern, szép, otthonos, világos és tágas. A virágait nagyon szívesen fogadták, ő meg boldogan látja őket mindenfelé az udvaron és a folyosón, vihette a saját képeit, amik otthon is az ágya fölött lógtak, non stop felügyelet alatt van és egymásnak is rengeteget segítenek.

Megmondom őszintén nagyon nehezen hoztuk meg a döntést, hogy ám legyen úgy, ahogy mama szeretné. Sírva hagytuk ott az otthonban, de újra és újra látva, hogy szinte kivirult, látjuk mosolyogni, viccelődni, pletykálni az öreglányokkal, talán életünk legjobb döntését hoztuk meg azzal, hogy engedtünk az akaratának. Természetesen hazudnék, ha nem mondanám ki, hogy nekünk is könnyebb így lelkileg, de nálunk azt hiszem sosem érezte volna ilyen jól magát. Azzal hogy szabadon tud ott székkel közlekedni szabadságot, nagyobb mozgásteret is kapott, nem kell egész nap feküdnie, míg itthon csak akadályokba botlott volna. Minden értelemben jól érzi ott magát, ő maga is ezt mondta.

Egyébként pedikűr, manikűr, fodrász itt is van, bár valamennyit fizetni kell érte, de igazán jelképes árat. Ami ott van arra én is azt mondanám, hogy "luxus", a mi életünkhöz képest biztosan (kandalló, hatalmas plazma tv-k a társalgókban stb), pedig nem egy felső árkategóriás hely.

Kaptam egy kis megnyugvást azáltal, hogy ti is úgy gondoljátok bizonyos helyzetekben már így a jobb, remélem egyszer másoknak is felnyílik a szeme és alábbhagynak a rosszindulatú pletykák, mert igen csak rosszul esnek sajnos az egész családnak.