Hogy érintene benneteket, ha édesanyátok aki depressziós azt mondaná nektek felnőtt korotokban, hogy ő attól lett olyan amilyen, mert te már gyerekekkorodtól kikészítetted?
Nyugtalan,szorongós,nagyon aggódós gyerek voltam,állítólag szélsőségesen hisztis,soha,semmi nem felelt meg nekem,kamaszként is ilyen voltam,de csak itthon.
Anyukám ezt rendkívűl idegesen kezelte ,előfordult többször,hogy azzal bűntetett,hogy hetekig nem szólt hozzám.
Közösségben nagyon alkalmazkodó,már-már alázatos,kimagasló tanulmányi eredményeket produkáló voltam mindig.
A munkámban precíz,pontos,elhivatott vagyok,meg vannak elégedve velem.
Az emberek általában azt mondják,hogy szeretik bennem,hogy mennyire kedves vagyok.
Anyukám orvosilag diagnosztizált depressziós ,nagyon előzékenyen kell szólni hozzá,mert mindenen megsértődik,bár rendkívűl jó anyagiak közt él,mégsem képes örülni semminek .
Másoktól visszahallottam,hogy miket mond rólam (nem járok át segíteni eleget hozzá,a munkám és két gyerekem mellett),amit szóvá tettem neki ,hogy miért kell ilyen dolgokat mondani rólam.
Ezen nagyon megsértődött,hogy ő nem pletykál...
Majd azóta rendkívűl sértődött ha hozzászólok,mondtam neki,hogy talán már nem kéne azt csinálnia amit mindig is csinált,hogy képes hetekig haragot tartani ,felnőtt emberek vagyunk.
Erre jött a csattanó,hogy én tehetek az ő minden bajáról
:,-( és elkezdte sorolni ,hogy 5 éves koromban milyen cirkuszt csináltam mikor Németországban voltunk stb...milyen kamasz voltam és énmiattam lett ilyen amilyen.
Most felerősödve érzem azt a nagyon erős szorongást ami az egész életemet végigkísérte anyukám elutasító viselkedése,kiszámíthatatlansága miatt,bár már szerencsére nem függök tőle úgy mint régen.
Ha én így állnék az ADHD-s fiamhoz ,mint ahogy ő énhozzám,akkor mi lenne a gyerekkel...
Tudom,hogy depressziós és nem feltétlenül kell komolyan venni amiket mond,de mégis nagyon fáj,hogy az egész életének bajáról engem tesz felelőssé.
Ha évekig rá sem néznék,akkor sem lenne ő jobban,ő mindig mindenben a rosszat láttja.
Kérdező, én is örökbefogadott (csecsemő korban) gyerek vagyok, és a mi viszonyunk is borzalmas az (örökbefogadó) anyámmal - illetve hát már nem borzalmas, mert NINCS semmiféle viszonyunk - , ez a téma egyáltalán nem olyan lányregény, ahogy azt sokan láttatni próbálják.
És hát szerintem pont az az egyik baj sokszor az ilyen kapcsolatokkal, amit te itt előnyként írsz le: "Az örökbefogadó szülők rajongó szeretettel szoktak a gyerekeik felé lenni ,ők aztán igazán megbecsülik ,hogy végre gyermekük van (meddősségi gond után )"
mert hogy sokszor (tisztelet a kivételnek!) évekig építgetik a légváraikat, hogy majd milyen lesz az ő gyerekük, hogy fogják nevelni, képzeletben 555-ször végigcsinálják, aztán amikor tényleg ott az a gyerek, akkor nem a gyerekhez igazítják az álmaikat, hanem az álmaikhoz akarják igazítani a gyereket... tele vannak addigra elvárásokkal, ami az igazi kapcsolat-gyilkos.
Azután persze, sokat számít a gyerek személyiségében a nevelés, de azért nem mindent - hoz ám magával genetikailag is dolgokat. És hát ezek peches esetben nem passzolnak. És ezek persze szinte soha nem kisgyermek korban jönnek ki (akkor általában még idilli a család) hanem tipikusan a saját utak keresésénél, kamasz, fiatal-felnőtt korban.
Csak a vastagbetűset olvastam....
1) Ilyen embernek nem kell gyerek.
2) A gyerek olyan lesz, amilyenre a szülő neveli.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!