Hogy érintene benneteket, ha édesanyátok aki depressziós azt mondaná nektek felnőtt korotokban, hogy ő attól lett olyan amilyen, mert te már gyerekekkorodtól kikészítetted?

Nyugtalan,szorongós,nagyon aggódós gyerek voltam,állítólag szélsőségesen hisztis,soha,semmi nem felelt meg nekem,kamaszként is ilyen voltam,de csak itthon.

Anyukám ezt rendkívűl idegesen kezelte ,előfordult többször,hogy azzal bűntetett,hogy hetekig nem szólt hozzám.

Közösségben nagyon alkalmazkodó,már-már alázatos,kimagasló tanulmányi eredményeket produkáló voltam mindig.

A munkámban precíz,pontos,elhivatott vagyok,meg vannak elégedve velem.

Az emberek általában azt mondják,hogy szeretik bennem,hogy mennyire kedves vagyok.

Anyukám orvosilag diagnosztizált depressziós ,nagyon előzékenyen kell szólni hozzá,mert mindenen megsértődik,bár rendkívűl jó anyagiak közt él,mégsem képes örülni semminek .

Másoktól visszahallottam,hogy miket mond rólam (nem járok át segíteni eleget hozzá,a munkám és két gyerekem mellett),amit szóvá tettem neki ,hogy miért kell ilyen dolgokat mondani rólam.

Ezen nagyon megsértődött,hogy ő nem pletykál...

Majd azóta rendkívűl sértődött ha hozzászólok,mondtam neki,hogy talán már nem kéne azt csinálnia amit mindig is csinált,hogy képes hetekig haragot tartani ,felnőtt emberek vagyunk.

Erre jött a csattanó,hogy én tehetek az ő minden bajáról

:,-( és elkezdte sorolni ,hogy 5 éves koromban milyen cirkuszt csináltam mikor Németországban voltunk stb...milyen kamasz voltam és énmiattam lett ilyen amilyen.

Most felerősödve érzem azt a nagyon erős szorongást ami az egész életemet végigkísérte anyukám elutasító viselkedése,kiszámíthatatlansága miatt,bár már szerencsére nem függök tőle úgy mint régen.

Ha én így állnék az ADHD-s fiamhoz ,mint ahogy ő énhozzám,akkor mi lenne a gyerekkel...

Tudom,hogy depressziós és nem feltétlenül kell komolyan venni amiket mond,de mégis nagyon fáj,hogy az egész életének bajáról engem tesz felelőssé.

Ha évekig rá sem néznék,akkor sem lenne ő jobban,ő mindig mindenben a rosszat láttja.