A férjem a lányával nem elfogult, de velem igen. Mi lehet ennek az oka?

A bővített kérdés kicsit bonyolultabb.

A férjem a felnőttkorú lányával szemben meglepően racionális, tény, hogy mindennél jobban szereti, de a hibáit is képes meglátni és adott esetben elmondani neki, hogy nem volt igaza egy adott helyzetben (amikor gyakorlatilag döntőbíráskodnia kell).

Ezt jónak is tartom, mert nem hiszem, hogy a majomszeretet segítene egy gyereknek.

Viszont pont emiatt furcsállom, hogy hasonló esetekben nekem mindig igazat ad, akkor is,ha később én magam jövök rá, hogy korántsem volt igazam esetleg.

Legutóbbi konkrét történet: elutaztam barátnőkkel és az egyikkel csúnyán összekaptam. Még a történtek hatása alatt puffogva elmeséltem a szitut, szidtam a lányt egy sort. Férjem elképedve hallgatott és mondott ő is néhány keresetlen szót róla (magunk között).

Aztán ahogy néhány nap után lement az ideg, elgondolkoztam és elbizonytalanodtam, hogy lehet, hogy én is vastagon hibás voltam a szituáció elvadulásában.

Apámat nagyon bölcs embernek tartom, aki szintén nem elfogult a lányával - velem - kapcsolatban, így felhívtam, hogy ez és ez történt, ő kívülállóként hogy látja? Megerősített abban, hogy mindketten hibáztunk, illetve rámutatott azokra a pontokra, ahol én csesztem el a dolgot.

A férjemnek is elmondtam, hogy józanul átgondolva ketten kellettünk a barátnőmmel a helyzethez és azt hiszem okosabb lenne a saját részemért bocsánatot kérnem, ahelyett, hogy kukáznám a barátságunkat. Másrészt rájöttem, ohgy egyikünk se rosszuindulatból tette, amit tett, egyszerűen belemelegedtünk egy elmérgesedő vitába és indulatból kicsúsztak olyan dolgok, amiknek nem kellett volna.

Viszont a férjem továbbra is engem védett teljes mértékben, míg a lányra dehonesztáló megjegyezéseket tett.

Nem igazán értem, hogy a lányával kapcsolatban elfogulatlanul tud állást foglalni, velem kapcsolatban miért nem?

Eléggé kiskakas tudok néha lenni, így nem árt meg, ha időnként rám szól valaki, hogy rossz irányba megyek.