Hogyan élnek azok a családok ahol a féj és feleség már nem szereti egymást?

Rengeteg olyan program van, ami nem pénzkérdés, sőt, azok tesznek a legjobbat egy kapcsolatnak, ami fillérekből megoldható: mondjuk egy közös fagyizás, utána séta a parkban... A fagyizás ráadásul opcionális.

De ha ez úgy zajlik, hogy a másik fél rád sem néz, és ha esetleg hozzáérsz, akkor szinte elugrik, akkor ott már gond van... nekem ezek a dolgok hozták meg a felismerést, hogy nincs jövője, nem tudjuk helyrehozni.

Meg nagyon-nagyon sok beszélgetés. Az első lépés nálunk is ez volt, hogy a férjem a fejemhez vágta, hogy én olyan érzelmeket várok el, ami ennyi év után már lehetetlen... aztán szépen, módszeresen végigbeszéltük (sok alkalommal) a kapcsolatunk buktatóit, és rájöttünk, hogy olyan kompromisszumokat kötöttünk meg, amiket nem kellett volna, lemondtunk mindketten számunkra fontos dolgokról, mert azt hittük, hogy ez jó... nem, nem az! Sérült a kapcsolatunk, már az alapoknál, és egyre mélyült köztünk a szakadék. Szőnyeg alá söpörtünk mindent, egyikünknek sem volt jó, de azt hittük, hogy egyszer majd felébredünk és rájövünk, hogy csak egy rossz álom, és majd valahogy megváltoznak a dolgok... nem változott semmi... gyűltek a sérelmek, a lemondások, a hiányok... és fényévekre távolodtunk egymástól.

Az én férjem sem akart hallani párterápiáról, úgyhogy utánaolvastam a dolgoknak, és elkezdtem otthon "bevetni" olyan gyakorlatokat a beszélgetéseink során, amikről olvastam, hogy párterápia során alkalmazzák. Az eredmény lesújtó volt. Akkor is rá kellett jönnöm, hogy ő már egyáltalán nem is kíváncsi rám, én már csak egy megszokott bútordarab vagyok számára. Ragaszkodik hozzám, ahogy az ember ragaszkodik az öreg foteljához, még akkor is, ha már itt-ott hepehupás, kényelmetlen, meg nem is tetszik neki - csak megszokta. Lehet, hogy egy kárpitos tudna belőle vadiújat csinálni, de az erőfeszítést igényelne... azért már tenni is kellene. Jó ez így, már megszoktam, és nem veszek újat, mert azt ki tudja, meg tudnám-e szokni hosszú távon... én ezt érzem, és nem csak érzem, hanem a beszélgetéseink során kiderült, hogy a férjem így tekint rám. A gyermeke anyjának, a családja részének, de NEM a párjának.

Pedig ez egy párkapcsolatnak indult valamikor, és meg is kellett volna maradnia annak...

Persze, tipikus pasi érv, hogy sokan élnek így. Nyilván igaz. Én is tudom, látok magam körül sok hasonló példát. Általában vagy a nő, vagy férfi, vagy mindketten belekényelmesednek a kapcsolatba. Én nem tudok. Komolyan sérültem benne. A férjemnek másfél évvel ezelőtt volt egy kis románca, ami szembesített azzal, hogy neki is szüksége van arra, hogy férfinak érezze magát - de nem velem. Én akkor próbáltam megmenteni a házasságunkat, de egyedül maradtam a küszködéssel. Nem volt partner, és azóta sem az. Ígérgetni tud, de változtatni nem...

Egy ideje már nem érdekel az egész, feladtam.