Nem normális a felfogásom a házassággal kapcsolatban. De miért?

9. Ezt nem hiszem el! Leírtad milyen volt a barátnőd, én meg sok mindenben magamra ismertem! Azt hiszem az a legfőbb problémám, hogy nem tudok empatikusabb lenni a párommal. Mindig nyavalygok a problémáim miatt, aztán amikor egy veszekedés során mondja, hogy nem vagyok megértő vele, és hogy az nem számít ha neki fáj valahol stb., felhördülök, hogy ki? éééén? aztán nagyon elszégyellem magam, magamba nézek és látom, hogy tényleg ilyen vagyok. Sajnos még nem sikerült változtatnom ezen. És tényleg ugyanaz a helyzet, mint veletek, amikor felmérgelődök képes vagyok hisztizni (én ugyan úgy érzem, hogy elmondom a saját véleményem kissé emelt hangon, de szerinte hisztizés) és durva dolgokat is vágtam már a fejéhez, utólag persze nagyon bánom. Lehet azért vagyok képtelen ilyen dolgokra, vagy legalábbis nagyon nehezen megy, mert apum ugye lelépett, anyukám meg soha nem foglalkozott a lelkivilágommal, hihetetlen, hogy mennyire képes volt csevegni hétköznapi kis dolgokról, amikor meg valami magánjellegű dologról lett volna szó, bezárult, és nagyon mogorva lett. Ezért nem szabadott soha apumról beszélni. Nem értem a viselkedésemet nagyon sokszor komolyan, hiszen a páromat szeretem a legjobban a világon, mégis a felelőtlen, kis, problémázó, hisztis viselkedésem miatt nagyon sokszor kiborítom. Van úgy hogy provokálom a veszekedést, ez szerencsére ritka, de tökre nem normális, hogy így érezzek. Talán ezért nem gondolkodok család témában. Milyen gyerekem lenne, milyen mintát örökölne tőlem, ha ilyen "mindenen felkapom a vizet" típus vagyok? Megnyomorítanám szerencsétlen gyermek lelkivilágát szerintem:(

Bocsi, ez nem tartozott a kommenthez, csak az első fele, csak úgy kikivánkozott belőlem:)

Én próbáltam ezt megértetni vele, de felnőttkorba nem igazán változnak meg az emberek. A vége az lett, hogy szétmentünk.

Azt még hozzátenném, hogy én szeretnék változtatni, csak kb. csiga szinten haladok, de nem adom fel!:)

És még annyi, ami szintén közös, hogy az én párom is egy olyan családban nőtt fel, ahol szeretik és tisztelik egymást a szülők, a gyereknek is tiszteletet tanítottak, és szinte baráti viszonyban van velük.

"Az érdekelne (és ezt a barátnőmtől is gyakran kérdeztem) hogy ha szereted a párodat, miért hisztizel, kötözködsz vele? Miért jó az neked? mit érsz el vele?"

Ezt a kérédst én is feltettem már számtalanszor magamnak. Azt a választ tudnám adni, hogy azoknak tudom megmutatni önmagam teljes valóját, aki nagyon közel áll hozzám. Ezt a fajta viselkedést három ember tudta eddig kiváltani belőlem: anyum, a tesóm és a párom. Mármint ezt arra értettem, hogy ha valami nem tetszik nekem, képes vagyok toporzékolni. Anyukám nem kényeztetett el egyáltalán, a bátyámat azonban igen,ő egyet mosolygott, és máris megkapott mindent, én pedig maradtam a hisztis kis "leányka", mert nem tudtam elviselni ezt a megkülönböztetést. Most viszont a párom szinte a tenyerén hordoz, mindent megad nekem, úgymond megkapom tőle mindazt a kényeztetést, ami hiányzott eddig az életemből. De, ha ő valamiért ingerült, én azt nem bírom elviselni. Ilyenkor nem a szokásos kedves modorában válaszol, ez nekem rosszul esik, innentől kezdődik a hiszti!!! Vagy nekem volt rossz napom, és belekötök mindenbe, ezt nehezen tűri, én pedig rázúdítom minden elfojtott dühömet. Kb. szerintem ennyi.

"milyen a kapcsolatod a párod szüleivel? Kedvelnek?"

A párom szülei évek óta külföldön élnek, életemben kétszer találkoztam velük. Az apukája nagyon jófej, igazi "humorzsák", ám nagyon feszélyezve éreztem magam a jelenlétében, fogalmam sem volt miről beszéljek vele.

Az anyujával érdekes volt a helyzet, mert amikor először találkoztam vele, és kettesben maradtunk, miután megkérdezte mennyi ideje vagyunk együtt, egyből a fia magánjellegű dolgai felől érdeklődött, én pedig köpni-nyelni nem tudtam hirtelen:)) Kiderült, hogy a fia nem avatja be a bizalmába, ami neki rosszul esik.

Amúgy kedvesek, aranyosak, valószínű ha többet talákoznék velük, kialakulna egyfajta bizalom.

"Tegyük fel, hogy szülinapod van, a párod megajándékoz, de nem tetszik az ajándék, amit kapsz. Mit teszel? mire gondolsz?"

Ezt ugyan nem nagyon tudom elképzelni, mert kivétel nélkül minden ajándéka tetszett:), de ha mégis így lenne, nem mutatnám, hogy nem tetszik, az biztos. Megpróbálnám palástolni csalódottságomat, és megköszönném szépen. Mondjuk, lehet nem bírnám ki, és megkérdezném (nem számonkérő hangsúllyal), hogy hogy jutott eszébe épp azt a valamit venni. Magamban valószínű azt gondolnám, hogy nem értem, miért vett ilyesmit, amikor nagyon jól ismer, tudja mi az ízlésem.