Vegyem el a kulcsot, vagy mit csináljak?

A fiam édes gyermekem, az anyjával harmonikus házasságban éltünk, nem tudom, honnan jön, hogy nem lenne az enyém.

Nem, én nem élek szexuális életet, még mindig gyászolom a feleségem, bármennyire hihetetlen. Itt viszont most nem ez volt a kérdés. Egy óra múlva jön haza a fiam, akkor elbeszélgetünk, és igyekszem majd vele több közös témát találni.

Addig írok, amíg hazakíséri a barátnőjét.

Hazajött 5kor, addigra összeütöttem neki egy uzsonnát. (Rokkant nyugdíjas vagyok, van időm) Mondtam neki, hogy utána egy komoly dologról kéne beszélnünk. Leültünk, férfiasan, egy-egy pohárkával, hogy induljanak meg a szavak. Csak azért merem ide leírni, mert anonim oldal, de a végén mindketten sírtunk. Ő kifejtette, hogy kegyetlennek tart, és kiöntötte a lelkét az anyja hiánya miatt (nagyon szerették egymást), akkor már én is sírtam, mert a feleségem volt az egyetlen nő az életemben. Lehet, ez hatotta meg, mert még sosem látott sírni, de mikor a zárra terelődött a szó, felpattant, és odahozta a kulcsot. Megegyeztünk, hogy én nem zavarok, csak ha muszáj, ő pedig iszonyúan vigyáz. Szégyenlem, hogy ennyire nem bízom benne, pedig én nevelem. Kiderült, még nem is kerítettek sort szexuális együttlétre, még csak tervben van náluk, és kért is tanácsot bőven. Mikor épp kezdtünk erről beszélni, már mindketten megkönnyebbültünk, megérkezett a barátnője. Minden nap itt van pár órát, amikor nem a fiam megy hozzájuk. Leültünk 3-ban is beszélgetni, láttam rajta, hogy nagyon fél, de a végén már öleléssel búcsúzunk el. Még magamon is csodálkozom. A fiam még odasúgta, mikor ment elkísérni a barátnőjét, hogy reméli, nem vagyok beteg, vagy ilyesmi, de olyan, mintha nem is velem beszélgetett volna.

Lehet, pont a ti, a válaszolók kellettetek ahhoz, hogy rájöjjek, túl mélyen vagyok, szigorú apa és tüskés az élethez.

Igaz, a gyászomon nem tudok változtatni, mert nem bírom elfelejteni a feleségem, de a fiammal ezentúl mindent megbeszélek.

Köszönöm nektek.