Mit tegyek, hogy ne érezzem ezt a végtelen keserűséget?

A férjemnek már kibőgtem magam, meg is ért, de úgy érzem, ki kell írnom magamból. Tegnap este lebeszéltem a dokimmal, hogy kora reggel gyorsan megnéz a magánrendelőben, kis probléma miatt... 8 hetes kismama vagyok, állandó szédüléssel és rosszulléttel. Mivel alig van pár saroknyira,(hozzászoktam a gyalogláshoz) mondtam a férjemnek, ne vigyen el, maradjon otthon a két éves lányunkkal, elmentem egyedül. Odafele is rosszul voltam (ilyenkor rókázok a legtöbbet) dokinál is majdnem hánytam, visszafelé meg nem tudtam visszatartani, odaszaladtam egy bokorhoz, és kész. Pocsék volt nagyon, mert szédültem, kivert a víz, és néztek az emberek, basszus... erre odajön egy bácsi, azt hittem, segíteni akar, erre elkezd ordibálni, hogy ezek a mai fiatalok, biztos túl sok volt tegnap a pia, jó volt a buli, hogy még mindig nem találtam haza (7re mentem dokihoz) szégyelljem magam, stb... és mondta a magáét, nekem meg zúgott már minden, mikor végre jobban lettem, odaszóltam, hogy inkább segítene, nem látja, hogy már nem vagyok tini? (27 éves vagyok) férjezett anyuka vagyok, és terhes, az Istenért, mi baja van? Erre csak annyit mondott: még képes vagy összehazudni itt mindent? és ott hagyott. A munkába menők és korán vásárlók meg néztek az ingyen-mozit... azt hittem, ott fogok meghalni szégyenemben. Annyira bánt, hogy még most is bőgök miatta, most a férjem van a lányunkkal, míg túlteszem magam az eseten (hormonok is dúlnak bennem) Mit kellett volna tennem?