Ti hogyan dolgoztátok föl egy családtagotok halálát?

"Bár nem annyira közeli családtagom, mert elváltak anyukámmal mikor 8 éves voltam"

Azért csak az apád, nem?

Én majdnem ugyan így voltam nagyapámmal mikor tüdőrákot diagnosztizáltak nála. Nagyon közel állt hozzám, mert együtt laktunk. Már azt rossz volt nézni hogy köhög és alig kap levegőt, nemhogy mikor oxigénpalackra kellett kötni.

Szóval aznap mikor elment már délelőtt kikértek minket a suliból, mert nagyon rosszul volt, haldoklott. Aztán bementünk a kórházba és felváltva úgymond "őriztük", beszélgettünk vele. Amikor már éreztük hogy nem bírjuk tovább akkor kimentünk a váróba nézni a halakat az akváriumban. Estefelé már mindenki érezte hogy szépen lassan elalszik ő már. Akkor még senkit sem láttam meghalni, és nem is szerettem volna. Tudtam hogy bekövetkezik, de azt is hogy nem akarok akkor ott lenni. A húgomat meg végképp nem akartam kitenni neki (én 18 voltam tehát ő kb 14), szóval megbeszéltem anyáékkal, hogy hazaviszem és majd hívnak.

Mikor csörgött a telefon pár órával később már eleve könnyes szemmel mentünk ki fölvenni. Aztán húgit a kocsiba, vissza elbúcsúzni.

És nagy szerencsénk volt, hogy ott voltunk egymásnak, az egész család. Így tudtuk egymást vigasztalni, egymás kezét fogni. Kb hajnali 2-ig vártunk hogy feljöjjön valaki a halottasházból, aztán kézen fogva szépen hazamentünk.

Szóval szerintem a legfontosabb, hogy legyen melletted valaki, aki átérzi a fájdalmadat, aki támogat, megnyugtat.

És igen, az idő is rengeteget számít, most pár évvel később már nem úgy gondol rá az ember.

És reménykedni mindig érdemes! Mi azzal nyugtattuk egymást, hogy nyugodt lélekkel ment el, hogy a mennyországban van. És hogy az utolsó tiszta pillanataiban még az egész család ott volt vele.

Amíg pedig nem tudsz biztosat az állapotáról, addig reménykedj és bátoríts mindenkit. :)

Elgondolkodhatsz azon,hogy miért nem érzed közeli családtagnak azt,akinek az életed köszönheted?? Miért nem találkoztál vele sűrűbben,amíg élt? Mi az amit el kellett volna mondanod neki?

Nekem a szüleim,testvérem,két férjem halt meg! Jó volt a kapcsolatunk,mégis a haláluk után jöttem rá,hogy mennyi mindent nem beszéltem meg velük.

Nem tudok erre válaszolni. Az én apám most szombaton halt meg, érszűkülettel és hólyagdaganattal került kórházba. Meghalt éjjel szívinfarktusban. Alkoholista volt, sokat szenvedtünk miatta, de mikor józan volt, nagyon sokat és jókat tudtunk beszélgetni, egy okos, művelt ember volt. Mikor már tudott a betegségéről kb 1 éve, letette a piát meg a cigit is. És nagyon fáj, hogy elment, és az az egyetlen szerencsém, hogy van egy lányom és hogy annyi más probléma zúdult a nyakamba (válás, gyermekelhelyezési harc stb), hogy igazán még felfogni sem tudtam.

Remény mindig van, sosem szabad feladni!

24/N

"Elgondolkodhatsz azon,hogy miért nem érzed közeli családtagnak azt,akinek az életed köszönheted?? Miért nem találkoztál vele sűrűbben,amíg élt? Mi az amit el kellett volna mondanod neki? "

És az apa miért nem kereste a gyerekét? Nehogy már egy gyerek fusson a szülője után, hogy "szeress".

Ha az enyém haldokolna, semmit nem éreznék, mert nem láttam 3 éves korom óta, ő meg nem kíváncsi rám. MAx ha megtudnám, 1-2 percet elgondolkodnék, aztán folytatnám, amit épp csinálok.

Kedves Kérdező!

Teljesen megértem az érzéseidet. Készülni valamire, ami elkerülhetetlen, mindössze idő kérdése...

Számomra nem merül fel kérdésként, hogy miért nem kerested, vagy az, hogy apukád miért nem keresett. Nem és kész...

Én elvesztettem már édesapámat is, és édesanyámat is. Olyan ez, mint amikor kihasítanak egy részt az emberből. Magyarul szörnyű érzés...

Nem lehet egzakt választ adni arra a kérdésre, hogy mi oldja fel a fájdalmat. Az idő? Édesapám 1985-ben halt meg. Az elég sok idő nemde? Édesanyám 2005-ben. Az is sok. Nem tudnám azt mondani, hogy delete: törölve a fájdalom.

Kérdezed: "Egyáltalán érdemes reménykedni?"

Természetesen igen. Ennek a dolognak a szívedben kell megoldódni. Lehet késleltetni ennek az idejét, de siettetni semmiképpen. Azt mondja a Biblia: Ideje van a sírásnak.

Amikor sírni kell, akkor sírni kell.

Mindenesetre, ha sikerül beszélgetni erről valakivel, az sokat segít. (Lelkész, lelkigondozóra gondolok.)

Szia!

Öt hónapja vesztettem el édesanyámat, előtte öt hónapig mindennap bejártunk hozzá, sajnos éber kómában feküdt.

Már nem tudtunk vele kommunikálni, csak azt láttuk, hogyan megy tönkre a kórházi ágyon.

Megmondták, hogy meg fog halni, de hogy ennyire hosszú lesz, azt nem gondoltuk volna.....

Két hónap után már arra kértem az Istent, hogy vegye magához, enyhítsen a szenvedésén!!! Szilveszterkor temettük, azóta is nagyon fáj, és úgy érzem sosem fogom feldolgozni.... fáj nagyon hogy már nincs velünk 52 évesen még unokáznia kellene, de jobban fáj az az öt hónap amit szenvedett ő is, mi is! Úgy érzem sosem fogok emiatt kibékülni az Istennel, elvesztettem a hitem. Nehéz lesz, de az idő enyhíteni fogja a fájdalmat.

Apukámmal én is így voltam mint te, talán ha 3-szor láttam egészen 24 év alatt, de engem nem rendített meg a halála. Közömbös tudtam maradni, és nem is érdekelt.

Úgy voltam vele, ha őt nem érdekeltem, akkor engem miért érdekeljen??? De kívánom neked, hogy erős tudj maradni és előre tudj nézni a jövőbe!