Jól tettem? Ma van a párom névnapja, és nem elég hogy dolgoznia kell, még a szüleihez is ki kell mennie segíteni, így ki tudja mikor ér haza. Most meg fel hív, hogy anyósék kitalálták, hogy meghívnak bennünket ebédre.

Az első válaszolónak nem adok igazat.Addig, amíg arról van szó, hogy őszintén szeretik a fiúkat, és engem is valamilyen szinten, addig oké a dolog.De itt nem erről van szó.

Húszas éveink végefelé járunk, és anyja túlaggódós szülő.Ha a fia tüsszent, ugrik.Mindig mindenről tudni akar, mindenbe beleüti az orrát.És igen!Ha őszinte érzelmekről lenne szó, se szó, se beszéd, mennék, mivel én is elég durva családban nőttem fel.Szüleim elváltak, stb..szóval értékelném, ha igazi szeretről lenne szó, de nem az!

A páromnak persze nem jelentene problémát, hisz a szüleiről van szó.A párom egy olyan ember, hogy mindenkinek szívesen segít, sokszor mondd igent a szüleidolgaira, csak hogy ne bántsa meg őket.

Figyelj!Szerinted ez normális, hogy nem hagyják a saját életünket élni????Gyerekvállalás előtt állunk, ezer éve ismerjük egymást, 3éve együtt élünk.Sztem a szüleinek be kellene látni, hogy a fiúk kirepült, és hagyni, hogy a saját életét élni, ahogy akarja, és nem kötelező (minden héten)ebéd, minden ünnep együtt a családjával.Mi egy pár vagyunk, és nem hagynak teret nekünk, mert mindig kitalálnak valamit.Fiatalok vagyunk ahhoz, hogy anyóssal, apóssal töltsük a szabad időnket.Én is szertnék elmenni a párommal moziba, kirándulni, és egyéb helyekre menni, de alig van rá lehetőség, mert mindig van valami.

Eddig viseltem a dolgokat.Aztán rájöttem, hogy úgy nekem is könnyebb lesz, ha úgy élem az életem, ahogy nekem jó.

Ha ebből sem érted a mondani valómat, nem tudom mit írhatnék még...

Egyszerűen csak teret szeretnék!!!

A párom persze haza jön, együtt élünk, mondtam, hogy nem megyünk anyósékhoz, mert én is készültem neki ebéddel, miegymással.

És köszönöm a választ, és azt, hogy megérted, mi a probléma.