Hogy adjam be anyának ha tudom, hogy kitagadna a családból?

Őszintén... ti mit tennétek, ha az egyik legnagyobb álmod olyan, amitől a szüleid egész életedben megpróbáltak visszatartani, és elzárni tőled?

Igazából foglalkozásról van szó. És... teljesen megértem őket. Anyukám és apukám is diplomás orvos, és tudom, hogy azt akarják, hogy a tesómmal mi is azok legyünk (mármint a diplomát, de fokozatosan akkor is terelgetnek az orvosi karrier felé). Voltak már szenvedélyeim, de apukám csírájában elfojtotta őket, amint levonta, hogy nem "elismert" foglalkozás. (Például amikor éppen etológus akartam lenni, egyórás beszámolóval kaptam meg, hogy egyik ismerőse Afrikában kis kunyhókban afrikai gyerekeket tanít, és hogy ez az etológia... na mindegy:) )

De ez mélyebb. Szinte pontosan tíz éves korom óta, és nem kell hozzá diploma. Anyával könnyebb, mert ha látja rajtam, hogy lelkesedek valamiért, általában támogat, de ez olyan, amitől kiskorom óta el akart szigetelni. És igazából nem is attól félek, hogy mérges lesz, de tudom, hogy nem fog komolyan venni. Apukámnak nem félnék ennyire elmondani, mert róla tudom, hogy úgyis csak legyintene, és miután elmentem röhögve mesélné el a barátainak. Anyának viszont megváltozna rólam a képe... tízéves korom óta próbálok utalgatni rá, bár szerintem nem esett le neki, de ha rájönne, hogy komolyan gondolom, még ha nem is mondaná ki soha, tudom, hogy nem bocsátaná meg nekem.

Úgy tudja, hogy apa szakmáját fogom továbbvinni, amit szintén ő osztott ki úgy, hogy vacsora közben egyszer lazán megkérdezte, hogy "Melyikőtök lesz fogorvos?". Mi tesómmal csak nézünk egymásra, és amikor észreveszi, hogy egyikünk se válaszol, kijelenti, hogy "Akkor beszéljétek meg.". Még ha nem is gondolta komolyan, akkor is brutális.

De amikor mindenki kérdezgeti, hogy hová akarok menni továbbtanulni, és meghallják, hogy biológiára, az első kérdés, amikor anyával vagyok, hogy "te is gyógytornász leszel?". És erre illedelmesen rávágom, hogy nem, mert inkább apa munkáját AKAROM továbbvinni. És egyszerűen nem merem elmondani a legjobb barátaimon kívül senkinek, mert tudom, hogy előbb-utóbb úgyis visszajutna anyuék fülébe.

És tudom, hogy ez az én döntésem, nem az övéjük, de az igaz, hogy tényleg az "úton való terelgetés" az ő dolguk. És én lennék az első a családban ezzel a szakmával akkor, amikor nem kell... nálunk akkor se volt senki, amikor kellett. Mindig kihúzták magukat valamivel a dolog alól, és én is... ha megpróbálok rájönni, hogy mi vonz ennyire benne, mindig a nem tudom a válasz. De ha valamire ha CSAK attól, hogy meghallod gyorsabban kezd verni a szíved évek óta... szerintem az az igazi :)))

Tudom, hogy egy ilyen kérdésre nehéz függetlenként válaszolni, de... tuti nem én vagyok egyedül így. :))

13L