Volt már olyan, hogy néha feljönnek benned azok a sérelmek amiket rokontól, barátoktól kaptál, mi volt eddig a legbántóbb?

Nekem aztán kijutott ezekből!Mit kezdtem vele?A gyökerekkel ha nem létfontosságú, nem tartom a kapcsolatot, ha meg mégis összefutunk és megsért, akkor elég durván, frappánsan be tudok szólni én is.Amúgy meg nem szoktam ezzel foglalkozni, hogy a sértéseiken gondolkozzak.

Mi volt a legsértőbb?Hát szerintem a sértésben nem lehet mércét állítani, de egy példa:

Egy volt tanárnőm anyja azt monda nekem, hogy szégyen, hogy nem dolgozom....Azóta rég találtam munkahelyet, az ő lánya viszont ötven akárhány évesen is még a nyakán él, anyuci kíséri a munkahelyre is...

Szóval igaz az a mondás:

"Ha valaki valami rosszat mond rólam, abban mindig van valami igazság, róla.."

Én a legfájóbb dolgokat apámtól és az anyjától kaptam... A 'mamám' eljött a szülinapomra és így köszöntött fel: Még nagyon sok boldog névnapot! :) ..........

Apám meg egy héttel az utazásom előtt megkérdezte, hogy 'meert? milyen programod van neked a következő hétre?' meg kérdezte áprilisban, hogy melyik osztályba járok... ennyire figyel rám...

most 16 éves vagyok, de ezeken nem nagyon tudom túltenni magam... nem nagyon kedvelem őket ezáltal.. :\ ami gáz, de mit tehetnék?

Azzal kezdeném, hogy teljesen normális gyerek voltam, sokat játszottam a társaimmal, de néha szívesebben voltam egyedül is.. Ovisként, kisiskolásként a rám jött a kicsapongó jókedv, énekeltem, táncoltam, ugráltam, s öregapám rendszerint rám szól, hogy hallgassak, mert rossz a hangom és maradjak a p*csámon, mert amit művelek az nem tánc, hanem ugra-bugra.. voltam vagy 5 éves, meg se mertem már szólalni. Azóta se merek énekelni meg táncolni, mert feszélyezve érzem magam.. :S pedig énekkarra is jártam, jó, tudom, hogy a hangom tényleg sz@r, de ilyet akkor sem szabad mondani egy gyereknek...

Aztán jött az iskola, élveztem, de nehezen ment az olvasás, anyám meg nemm foglalkozott velem (éjszakás vot, apám meg sokat dolgozott), nem olvastatott, én meg nem erőltettem ha nem ment :( 2.ra eléggé jól le voltam maradva az osztálytársaimhoz képest, szóltak is anyáméknak, hogy gyakorljunk többet, és maradjak korrepetáláson is, mert ez így nem lesz jó. Türelem semmi nem volt csak sok pofon ha félreolvastam valamit.. eredménye az lett, hogy nagyon zárkózott lettem, borzasztóan stresszeltem ha hangolsan kellett olvasnom, hadd ne mondjam az osztálytársak gúnyoldótak is ez miatt (jó tanuló voltam, volt amiből kitűnő, csak ez nem ment)

Hittem magamban és tudtam, meg kell nyugodnom, akkor jobban fog menni.. biztattam magam, hogy ne izguljak, mert akkor kikapcsol az agyam és azért makogok csak, amúgy magamban tök gyorsan és pontosan tudtam olvasni... Az önbizalmam azonban elég gyenge, amiben az egyik pillanatban biztos vagyok, a másikban el tudnak bizonytalanítani, holott nem vagyok hülye, van diplomám, beszélek nyelveket, bármiről tudok véleményt fogalmazni... nem értem miért van ez :S

Visszakanyarodva az általános iskolába, egyszer csak megtört a jég, mindenki csak úgy nézett tágra nyílt szemekkel, hogy 7.-ben milyen szépen olvasok hangosan :D

azért még mindig van bennem egy kis félsz, szégyenlősség, stressz, de már jól tudom kezelni.

Na szóval, biztatást nem kaptam, csak irányítást a későbbiekben, ide meg oda menj továbbtanulni, ez meg az legyél a jövőben, nem baj h nem leszel jó benne és nem érdekel.. -.-" ide és oda add be az önéletrajzodat, mindenbe bele tudnak szólni, de semmi ráció nincs a tanácsokban. Persze mellettem állnak, támogatnak, de inkább csak anyagilag, ha biztatnak, nem a lelkemet erősítik, hanem kb. meg akarnak nyugodni, hogy találok munkát és én is kirepültem, és pont. Érdekes...