Van még valaki, akinek annyira nincsenek barátai, hogy?

Én is ilyen vagyok. Van párom és igen, vele mindent megtudok beszélni, de ez akkor sem pótol egy baráti összejövetelt. Gimi óta nincsenek barátaim. Haverból rengeteg van, de olyan, aki felhív hetek után, hogy élek-e még nincs. Egy ember van, akire számíthatok bármi van, de ő 1500 km-re él tőlem. Ő olyan, aki ha valami nagyon fáj pénzt nem sajnálva felhív, vagy ha Magyarországon van szintén pénzt nem sajnálva ideautózik és együtt töltünk egy fél napot, jól kibeszéljük magunkat. Rá tényleg bármikor számíthatok bármiben, mégsem érzem olyan igazi barátságnak, mert személyesen alig találkozunk. :(

A többi haver szerintem azt sem venné észre, ha eltűnnék a föld felszínéről. Vannak jobb és rosszabb napjaim. Egyetemista vagyok, ott is sokszor kapom az ívet (jól megy a tanulás, ez sok ember szemét szúrja, rengeteg hátbatámadás ért), ez csak rátesz egy lapáttal. Lassan úgy érzem én vagyok a fő gonosz és az hogy nincsenek barátaim csak ráigazol. Kb minden este kimerülten érek haza és a sírás kerülget, másnap még is hatalmas mosollyal megyek suliba. Van hogy élni nincs kedvem, de ez van. Belegondolni sem tudok, hogy mi lenne, ha a párom nem lenne. Előtte egy évig ellébecoltam valahogy, a haverokba és a kolibulikba merülve, de az nem élet... az csak "túlélés".

Ami számomra a legmeglepőbb volt, hogy az egész nyaramat külföldön töltöttem, egyedül... Sokszor kapartam a falat és akartam hazajönni egy-egy munka vita után, de ott sem éreztem magamat annyira egyedül egy pillanatig sem, mint itthon, pedig egyedül töltöttem a születésnapomat kint, bőgtem a telefonba, amikor anyuék felhívtak megköszönteni és még is...

A telefonom csak akkor csörög, ha a párom vagy édesanyám hív. Ritkán suli ügyben egy ismerős, még ritkábban csoporttársam szintén suli/tanulás ügyben.

Annak viszont örülök, hogy nem csak én vagyok ekkora szerencsétlen állat, már ha lehet ennek örülni. Ezek szerint nem (csak) én vagyok a főgonosz. :)

No mindegy, hát ezt dobta a gép! :)

Jelenleg én is ilyen helyzetben vagyok, de! Mi magányosok is sokszor tehetünk ám a kialakult helyzetről. Tudjátok miért? Mert egy idő után "hozzászokunk" a magányossághoz. Ami nem jó. Észre sem vesszük a lehetőségeket, hogy jé, épp most hvtak el valahova, vagy célozgatnak mások, és csak arra várnak, hogy az ember igent mondjon x programra. Meg a rám telepedett érzést igyekezni kell felülírni magadban. Hiszen az ingerküszöb is emelkedik, ha sokat vagy egyedül. Amit az az ember csinál, aki úgy érzed rád tapadt, lehet hogy egy másik ember szemszögéből egy teljesen normális, érdeklődő viselkedés:) Szóval odafigyelni, én is ezt teszem. És pofátlanul meghívatom magam mindenhová;) Persze eleinte ezek felszínes barátságok lesznek, de valahol el kell kezdeni:D Gimiben az azóta legjobb barátomnál úgy indítottam anno, hogy beszóltam neki milyen idióta, hogy kabátban ül az osztályteremben, csak nem fázik a fűtés ellenére?:D Na azt mondta akkor nagyon utált:D Szóval fel a fejjel:) Ja, és ha már lehetőségek megragadásáról beszéltem: nekem is lehet privátot írni, barátkozás ügyben:)

25F, Szeged

Nekem is nyugodtan írhattok,hasonló cipőben járok én is:(

21L