Mit lehet kezdeni egy olyan anyukával, aki folyton lefele húzza a gyerekét?

Nagyon-nagyon rossz a kapcsolatom a szüleimmel. Sose voltunk valami hű de jó viszonyban, mert anyukám mindig nagyon szigorú volt. Kiskoromban is, ami más gyereknek természetes volt, azért nekem könyörögni kellett. Az utóbbi pár évben napról napra rosszabb a helyzet. Két éve kezdődött, mikor jelentkezni kellett felsőoktatásba. Volt egy álmom, hogy hova szeretnék menni, mit szeretnék tanulni, de anyukám nem engedett el az áhított egyetemre. Helyette egy másik egyetem másik szakára mentem, amit utáltam. Első év után áttettek fizetősre (ezt a szüleim nem tudják). Most passzívon vagyok, újraérettségizek, és megyek arra az egyetemre ahova két éve is akartam. Hazudnom kellett, hogy egyáltalán beadhassam oda a papírt. Ha minden jól megy, fél év múlva így elkerülök itthonról. Viszont félek, hogy szeptemberig megőrülök itthon (már pszichológushoz is járok titokban). Anyám mindig mindenbe beleszól. Megszabja, hogy kikkel barátkozhatok, mikor találkozhatok a barátaimmal, milyen ruhát vehetek fel, hogy hordhatom a hajam, stb.

Dolgozni nem engedett el, ehhez képest elég gyakran hallgatom, hogy anyagilag mennyiben vagyok, és örökre itt fogok maradni a nyakukon. Folyamatosan itthon ülök és tanulok. Anyám napi rendszerességgel kiröhög, hogy minek strapálom magam, úgyse kerülök be oda, ahova akarok, mert oda olyanokat vesznek fel akiknek agyuk is van. Belőlem soha senki nem lesz. Úgy kezel, mint egy fogyatékost. Itthon semmi szeretet nem kapok, anyám néha meg is említi, hogy engem csak utálni lehet, és soha nem lesz férjem, gyerekeim, mert kiállhatatlan vagyok. Ezeket belebeszéli az emberbe, és kihat a párkapcsolataimra is. Nem merek magamhoz közel engedni senkit, mert félek, hogy ha jobban megismerne, csalódna, hogy tényleg nem vagyok szerethető. Attól is félek, hogy ha valaki szeretne, én ki tudnám-e mutatni az érzéseimet, és viszont szeretni. Ezek miatt egy bizonyos szinten (még a kapcsolat legelején) megrekedek minden fiúval.

Úgy érzem, anyám tönkreteszi az életem. Nem tudok mit csinálni, folyamatosak részéről az ordítozások itthon. Kedvesen már nem is tudunk egymáshoz szólni. Mindezzel azt érte el, hogy szinte nem is ismer, semmit nem tud rólam, alig merek 1-2 dolgot elmondani neki, hazugságban élek. Elköltözni szeptemberig nincs lehetőségem.

Bocsánat, hogy hosszú lett.

20/L