Anyukák ti is így viszonyultok ehhez a kérdéshez?

19-es vagyok: akkor, ha csak a "munka " van - azt szereti? az hivatás? vagy csak szükség? nem mindegy.

Azt próbáld megkeresni, ami lelkesíti - nem könnyű, mert az lehet csak, amit lelke mélyén igaznak, jónak, érdekesnek tart. Nincs valami, amivel foglalkozott, mielőtt gyereknevelés volt, de amiatt abbahagyta? mert a 20éves "gyerek" nevelése -ez egy pótcselekvés, egy elakadás a saját útján.

"El kell menni dolgozni, el kell magad tartani és akkor már látni fogja ő is, hogy felnőtt vagy. Gyerek életet élsz, miért kezelne máshogy?"

Ú, az ilyen begyöpösült csőlátásúaktól kapok én idegrohamot!

Miért lenne attól felnőtt valaki, mert dolgozik?!És akkor mi van a sok önhibáján kívül munkanélkülivel?Ők is gyerekek??!

Nem az határozza meg a felnőttséget, hogy hány éves valaki és hogy dolgozik-e, hanem az, hogy hogyan viselkedik és gondolkozik, ennek a munkához nem sok köze van.

Mellesleg inkább fordítva igaz a dolog, azért viselkedhet az ilyen ember gyerekesen, mert gyereknek tartja az anyja, ennél fogva nem tud kibontakozni, rendesen önállósodni.Itt is a szülőnek kell kezdeményezni, bizalommal kell a gyerekre tekintenie, felnőttként kell bánni vele, ha azt akarja, hogy valóban felnőtt legyen!

Egyébként megnyugtatlak, nem vagy a problémáddal egyedül.Én már 30 körül voltam, mikor anyám a ház előtt rendszeresen kérdőre vont mások füle hallatára, hogy köszöntem-e a szomszéd néniknek?Aztán egyszer visszaszóltam neki valami frappánsat és akkor először elgondolkozott azon, milyen bután viselkedett, azóta nem kérdezi meg, köszöntem-e a néniknek.

Igaz, sajnos sok mindenben még mindig "hülye gyereknek" tart, pedig már 40 felé közeledek.Nehéz normálisnak lenni úgy, ha valaki ok nélkül hülyének, élhetetlennek, megbízhatatlannak tart.Hiába tudom, hogy nincs igaza, az ilyen hozzáállás akkor is bogarat ültet az ember fülébe.Tudom, hogy anyámnak saját magával van baja, azért ilyen, de ez sovány vigasz.

:))

Már nem emlékszem szó szerint, de valami vicceset szóltam be anyunak vigyorogva, kb így hangzott:

"Igen, kezicsókolom, köszöntem nekik.És te köszöntél??"

Na, erre elkerekedett a szeme, nem is jutott szóhoz.

Aztán mikor délután hazamente, mondta, hogy most vette észre, milyen bután viselkedett, azt mondta, nem érti, miért, bevallotta, hogy nem tudatosult benne, hogy felnőttem, de láttam, hogy restelli a dolgot, azóta nem is hoztam szóba és ő sem kérdezi, köszöntem-e.Vannak még dolgok, amiben nem olyan a hozzáállása, milyennek én szeretném, de hát ő ilyen, nem tudjuk teljesen megváltoztatni egymást és nem is kell.Bele kel törődni, hogy mindenkinek van valami dilije.