Hogyan kell kezelni a kapcsolatot egy nárcisztikus anyával?

Őt már nem tudod megváltoztatni, ezt fogadd el. Magadban azonban helyre teheted a dolgokat! Mint az előttem hozzászóló is írta, nem veled van gond, hanem az ő nevelését hibáztak annak idején (szigorú, merev, rideg légkör). Tehát ilyen mintát kapott ő is a gyereknevelésre, és bármilyen rossz volt neki akkor, nem képes másként viselkedni, mint egykor vele tették a szülei.

(Itt mindjárt van még egy gondolat, amit érdemes végigzongoráznod: milyen anya legyél, ha eljön az ideje.)

Léleknyomorító, ahogy némely szülő bánik a gyerekével, de ez nem jelenti azt, hogy nem lehet ebből jól kijönni. Sőt! Sokszor empatikusabb, elfogadóbb, segítőkészebb az az ember, aki tudja milyen elnyomottnak, háttérbe szorítottnak lenni, mint aki sosem tapasztalta ezt meg.

Én is ezzel a problémával küszködök. Szeretnék túllépni a történteken, de egyelőre nem tudom, hogyan tegyem. Legszívesebben csak elfelejteném az egészet.

Nálunk természetes volt, hogyha megbánt vmivel, az nem eshet nekem rosszul. Anyám következmények nélkül tehetett meg velünk, velem és a testvéreimmel bármit. Emiatt úgy érzem, mki más előtt is el kell takarnom az érzéseimet és nem szabad elmondanom, hogy ha valami nem jó nekem, mert ezért megalázás jár, és az, hogy keresztülgázolnak rajtam.

Egyszer egy vita során eljutottunk odáig, hogy bocsánatot kért tőlem - elmondtam neki őszintén, mit éreztem, amikor megbántott. Nem személyeskedtem, nem vádaskodtam, nem kritizáltam, nem támadtam le, azt akartam, hogy kibéküljünk, ezért csak egyszerűen elmondtam, mi esett rosszul, mire ő kigúnyolt és affektálva mondta ki, hogy "nagyon sajnálja".

Úgy érzem, a szociális szorongásaim nem fognak addig elmúlni, amíg azt nem mondja egyszer, hogy sajnálja. Amíg el nem ismeri, hogy hibázott, de nem azzal a céllal cselekedett, hogy megbántson, mert fontos vagyok neki. Hogy természetes dolog, hogy ha megbánt, az rosszul esik, de nem akart megbántani, szeret, és ne haragudjak. De hiába szedtem össze olyan sokszor a bátorságomat, hogy leüljek vele beszélni, a vége a dolognak az lett, hogy minden baj egyedüli oka az, hogy én nem vagyok normális.

Tudom, miért teszi ezt, tudom, hogy összeomlik, ha nem érezheti magát tökéletesnek, tudom, hogy olyan sérülései vannak, ami miatt képtelen saját magán kívül mással is foglalkozni és a másik nézőpontjába betekinteni. Tudom, hogy beteg, és sejtem is, hogy miért alakult ez így az életében. De ez a belátás nem változtatott semmin.

Nagyon elkeserít ez az igazságtalanság, hogy úgy kellett felnőnöm, hogy mégcsak meg sem védhetem magam ellene, arról nem is beszélve, hogy a támogatására és a bátorítására is szükségem lett volna néha, ha már együttérezni velem képtelen volt.

Mit tegyek, hogy túltegyem magam mindezen?