Utálom a családom, tele vagyok haraggal és gyűlölettel, hogy küzdjem le?

ezzel nagyon egyetértek

"Tökéletesen egyetértek! Szerintem is az a helyzet, hogy a szülők többsége nem kezeli különálló emberként a gyerekét. Azt gondolják, hogy a biztosan hatalmas szeretetérzésük, az érzelmi kötődésük miatt nem lehet a gyerekükben olyan, amire nincs rálátásuk, ami tőlük független. Pl. nem bánthatják meg akaratuk ellenére a gyereküket, nem hiszik, hogy a gyerek lelkivilága nem azonos azzal, amit ők arról elképzelnek. A gyerekük egyértelmű visszajelzéseihez pedig egy jó esetben türelmes, de kicsit lesajnáló mosollyal állnak hozzá, mintha tudnák, az csak a felszín, ami kritikát mond róluk, de a mélyben úgyis az van, amit ők gondolnak, és arról a kritizáló gyerek sem tud annyit, mint ők. Hányszor láttam ezt anyám arcán...

Az ilyen szülők talán maguk is elfelejtenek "felnőtt emberek" lenni, mert annyira azonosulnak a "szülő" szerepükkel, amikben ők az anyák és az apák, és egy gyerekkel való viszonyban érzik jól magukat, hogy nem lehet őket kizökkenteni. Sajnos, attól félek, igazán drasztikus dolognak kell történni, hogy ez megváltozzon, a gyerek szavakkal képtelen ezt előidézni. Talán az öregedés, a halál közelsége magukhoz téríti őket, de pl. én a szüleimnél erre semmi esélyt nem látok. Szokták mondani, hogy majd amikor a gyerekek kirepülnek, saját családjuk lesz... Hát, nem tudom. Nekem az anyám már unokát akar, nagymama szeretne lenni, szeretne megint babázni, pedig barátnőm sincs a láthatáron se. Itt látszik, hogy nem az a lényeg, hogy milyen emberekkel van kapcsolatban, van-e ott tényleg egy baba vagy nincs, csak az, hogy ő hadd babázhasson, hadd érezze magát (nagy-)szülőnek."

mindegy, jól esett kiadnom magamból végre

még ha csak így neten keresztül is

maradok magamnak

ez már egy hasznos válasz, köszönöm

bármilyen hihetetlen, de erre nem gondoltam még magamtól

köszönöm

próbálok egy két dolgot alkalmazni a Titokból, még ha nem is szentírásként, de nagyon nehéz gyakorlatba átültetni