Fog még valaha tisztelni a családom?

20 éves lány vagyok, másfél éve fejeztem be a középiskolát,ezután kétszer is jelentkeztem főiskolára, de mindkét alkalommal meggondoltam magamat és végül nem iratkoztam be. Munkám sincs, nem is nagyon kerestem, csak hébe-hóba küldözgettem el pár helyre az önéletrajzomat, főként a család nyomására. Nagyon sok konfliktusom van emiatt a családommal, rendszeresen megkapom,hogy nem csinálok semmit egész nap, csak itthon ülök és nyomom a gépet, míg ők húzzák az igát én persze ilyenkor kézzel-lábbal tiltakozom, pedig tudom,hogy igazuk van. Általában azzal védekezem,hogy tesóm hiába dolgozik(mert ugye ő a sztár a családban mivel fősulira is jár+dolgozik is), mégis ugyanúgy nem ad bele a számlákba vagy a kajába mint én, tulajdonképpen az egészet magára költi. Én sem adok bele semmilyen számlába, viszont semmire nem kérek pénzt a szüleimtől, se ruhára, se szórakozásra, se semmire, nem is lenne pofám hozzá, azok után,hogy nincs munkám. Így szerintem semmivel sem használom ki őket jobban , mint a testvérem, amit ők is elismernek(néha), és azt mondják,hogy legalább a bátyám elfoglalja magát valamivel én viszont nem és ő legalább tud magának vásárolni ezt-azt. Rendben, ezt is aláírom.

A családban általánosan azt gondolják rólam,hogy egy lusta disz nó vagyok, ezért nem dolgozom, pedig teljesen más oka van, amiről nem beszélek nekik mert cikinek tartom és nem szeretném elmondani senkinek(csak anyukám tud róla). Igazság szerint nincs semmi önbizalmam.Ezt otthon nem gondolják rólam, mert eléggé határozott ember vagyok és mindig kimondom a véleményemet. Alapvetően tényleg ilyen vagyok, szóval nem vagyok egy félénk nyuszi, aki meg sem mer szólalni. Ugyanakkor az utóbbi években teljesen önbizalomhiányos lettem, ennek több oka is van, középiskolában első két évem szörnyű volt, ezért az evésbe fojtottam a bánatom és ennek köszönhetően eléggé elhíztam. Jó pár éve küszködöm ezzel, mindig eltervezem,hogy teszek ellen, de soha sem sikerül. Egészen addig fajult ez a dolog,hogy már abszolút semmi önbizalmam nem maradt(legalábbis a külsőmet tekintve, de ez kihat a belsőmre is). Ez az önbizalomhiány elég nagy problémákat okoz nekem. Ha pl. megyek az utcán, mindig azt hiszem,hogy mindenki engem néz, ezért ha valaki szembe jön, mindig a földet nézem és azt várom,hogy az illető végre elhaladjon mellettem és végre felnézhessek. Ugyanez a metrón és a buszon, vagy akár egy bevásárlóközpontban. Végig leszegett fejjel ülök, legalábbis a metrón, buszon pedig körül se nézek, hanem mindig leülök legelöl,hogy nehogy el keresztül kelljen mennem a buszon és mindenki megbámuljon.

Ez az egész a munkakeresésnél is előjön, amikor rám szólnak,hogy keressek már végre munkát, rám jön a remegőgörcs, és már csak azért nem akarom elküldeni az önéletrajzomat helyekre, mert előre attól rettegek,hogy esetleg visszahívnak telefonon és beszélnem kell. Igazából félek tőle,hogy hülyeségeket beszélek össze-vissza az izgalomtól és néha még a hangom is remeg, ha meg nem akkor belül remegek mint a kocsonya amíg le nem teszem a telefont. Attól is tartok,hogy el kell mennem egy interjúra és magamról beszélni, nem nagyon tudok mit mondani, még egy munkahelyem sem volt, csak egyszer voltam egy gyakorlaton.Félek,hogy remegne a hangom , vagy elvörösödnék vagy össze-vissza beszélnék hülyeségeket. Ezen kívül attól is félek,hogy a munkahelyemen nem fogadnak be, elég nehezen megy nekem ez a beilleszkedés dolog, mindig el kell telnie egy kis időnek,hogy fel tudja szabadulni.Annyira frusztrálnak ezek a dolgok,hogy ezért próbálom kerülni vagy húzni-halasztani a munkakeresést.

Ezen kívül az iskolával is néha cseszegetve vagyok, hogy nem elég,hogy nincs munkám de még csak iskolába sem járok. Azt is elég érdekesen fogadták 1-2-en a családban(mert van aki azért megért),hogy már 2 főiskolára nem mentem el, és hiába magyarázom,hogy egyszerűen nem tudom eldönteni,hogy mit tanuljak, vagy egyáltalán mit érdemes tanulni, ha egyáltalán van ilyen még...

Nagyapám konkrétan teljesen kiborult,hogy nem járok főiskolára, úgymond elvárta volna tőlem,hogy menjek, mert sokszor adott pénzt a középiskolai költségekre, meg nyelvtanulásra, de én azért ezt valamilyen szinten viszonoztam is, mert szépen leérettségiztem és nyelvvizsgám is van. Neki a főiskola a mániája, csak az olyan embert tekinti valakinek aki főiskolára jár és nekem előadta,hogy elfogadja a döntésemet,hogy még nem tudtam választani, de a hátam mögött a többieknek a telefonba mondja,hogy "már másodéves lenne, ha elment volna a főiskolára", meg "már az első féléve meglenne ha elment volna a másik főiskolára"...

Támogatni is akart, azt mondta,hogy majd ő fizeti egy darabig a fősulit, de én ezt nem szeretném, mert akkor túl nagy beleszólása lenne a dolgokba, inkább örülnék ha magamnak tudnám fizetni, már csak büszkeségből is, de egyelőre ennek még esélyét sem látom, pedig februárban jó lenne jelentkezni valahova. Most már eljutottam odáig,hogy teljesen mindegy,hogy mit tanulok, úgy is mindenre rá van fogva,hogy nem ér semmit, akkor tanulom azt ami érdekel, amiben úgy érzem,hogy jó vagyok.

Kinek mi a véleménye erről az egész történetről?

Köszi ha elolvastátok, bár kicsit hosszú lett.