Miért van ennyi gyűlölködés családon belül? Főleg az anyós-meny kapcsolatokra gondolok.

én is elgondolkodtam már hasonlon: vajon a lányos anyukák jobb anyosok, vagy a pasik csak nem foglalkoznak ilyesmivel? Nálunk szerintem mindketto igaz. a nok eleve nagyon csunyák tudnak lenni, tapasztaltam (lányos osztály voltunk, a munkahelyemen csupa no...)szerintem ez is kozrejátszodhat egy anyos-meny viszonyban.

nekunk is vannak problémáink, amik a kicsi szuletése után egyre gyakoribbak lettek. én is változtam, nem tagadom, dolgoznak még a hormonok is, na de anyosomék is kitesznek magukért. anyum pont a napokban mondta, hogy már érti, mirol beszélek és duhongok néha (sajnos csak neki mondhatom, valakinek muszáj). már egy éve csak nyugtat, meg turelemre int, meg ne veszekedjek, meg biztos felfújom csak a dolgot...és mostani találkozás után belátta, hogy nem túlzom el.

de igyekszem a békességre. alapvetoen nem vagyok ítélkezo típus, én a saját hibáimat is látom, igen, vannak. és egy bizonyos határig probálok mentséget keresni a másiknak, hogy miért mondhatta vagy tehette azt, amit. ezt a határt átlépjuk tobbszor is, utána mindig bánom, ha valamit mondok, de legkozelebb megint felhúznak...sajnálom, hogy így van.

ez az oldal az anonimitása miatt lehetoséget ad panaszkodni, szerintem sokan élnek is vele, akár keresetlenul is. én azért ha megemlítem, igyekszem nem 1 oldalúan beállítani a dolgot. végulis mégis csak egy család vagyunk és senki sem szent.

Mostanában a kicsi miatt vannak nézeteltéréseink: nem vagyok kimondottan anyatigris, de szeretnék én donteni a gyerekemmel kapcsolatban. o(k) pedig szánt szándékkal ! nem hallgatnak rám. hát ez bosszant. Ettol fuggetlenul, jo asszony, segítene is, ha kérném. De ha nem jottunk volna ossze a férjemmel, nem lenne bennunk semmi kozos és pár udvarias mondaton kívul nem tudnánk szot váltani és nem keresnénk egymást. Nem fér ossze a természetunk. teljesen más az életfelfogásom, nem egyszer kaptam magam azon, hogy a valódi véleményemet megtartom mert úgysem értenek vele egyet, inkább hallgatok (sajnos változtam, mostanában vannak sértodések már, mindkét oldalrol).

Remélem, akik most ilyen helyzetben vagyunk, hogy lehetne jobb is, majd emlékezni fogunk a tapasztalatokra ha arra kerul a sor, és tanulunk beloluk.

Szerintem nem kell elkeseredni. Akinek jó a kapcsolata, az nem ír kérdést ezzel kapcsolatban, illetve nem beszél az anyósáról. Az ember csak a problémás esetekről hall, így úgy tűnik, mintha rengeteg meny-anyós konfliktus lenne. Biztos van sok, de biztos vagyok benne, hogy több a normális anyós-meny kapcsolat.

Az én egyik nagymamámat például mindegyik menye utálja. De nem ok nélkül. Beleszól mindenbe, és már házasság előtt is kritizálta mindegyik fiának jövendőbelijét, mert a lányok mind-mind alacsonyabb iskolázottságúak voltak, mint az ő fiai, és ezt nem tudta/tudja elviselni. De a legutóbbi gyönyörű cselekedete az volt, amikor a legfrissebb unokájáról azt beszélte a faluban, hogy az anyja azért csináltatta fel magát a férjével, hogy ne kelljen visszamennie dolgozni, és biztos benne, hogy arra a gyerekre rá fognak unni, és majd az ő nyakába akasztják. Ezek után még csodálkozik, hogy azt az unokáját ritkán látja.

Most megint azt hinné az ember, hogy mennyi rossz anyós-meny kapcsolat van. Pedig anyukám testvérei (akik lányok), mind jól kijönnek az anyósaikkal. Csak arról minek írjak?

Szerintem nem mindenki szidja az anyósát, aki jóban van vele, az nem írhatja le ugye a kínját, mert nincs neki... aki meg leírja, valószínű oka van rá.

Egyébként érdekes dolog, nekem egy kolléganőm mondta, akinek szép sportoló fia van, hogy mikor a Lacika először kifésülködött,"saniba vágta magát" és közölte, hogy csak reggel jön haza, mert csajnál lesz, akkor ő úgy érezte, hogy megcsalták...

Meg lehet érteni az irányítós mamákat is, mert ugyi ha nem vitte a kisfiát kukacot lógatni a fa mellé, akkor vizenyős lett a gatyája, most meg fogja magát, odavisz egy nőt és körbenyalja, persze, hogy anyut rosszul érinti.

Egyik fiús anyuka szépen feldolgozza ezt, ma másik nem...

Nekem pl. nagyon jó anyósom van, segít emberileg, anyagilag, unokaőrzésben, tehát mindenben lehet rá számítani. De ha észreveszi, hogy vita van köztünk a fiával, akkor egyből odaszúrja, hogy én vagyok a hibás. Érezteti, hogy csendben kéne lennem, a fia meg aranyból van...

Ezért aztán úgy vagyok vele, hogy szeretem, tisztelem, de nem nagyon engedem magamhoz közel. Nem hiányzik nekem az, hogy még valaki rugdosson...

Hogy hogy fog bánni velem a gyermekem párja? az két emberen fog múlni: rajtam és a leányon! Én igyekezni fogok, és tanultam az anyám meg az anyósom hibáiból.

Én mint unoka írok.A nagyanyám(apai), tényleg egy szipirtyó volt, Isten nyugtassa.Nála gonoszabb emberrel nem találkoztam.Nemcsak anyámat kínozta, de a nagyapámnak sem volt egy perc nyugta életében, és az én életemet is megkeserítette.Egyedül az apámat szerette.

Nagyon sokat voltam nála sajnos, és mikor rájött, hogy nem tud anyám ellen fordítani gyűlölni kezdett.Öt évesen azt kellett hallgatnom, hogy az anyám egy ilyenolyan nő és hogy én is olyan leszek.

Végtelenül irritálta, hogy nem tudja anyámékat szétválasztani és, hogy apám szeret minket.azt akarta, hogy csak az övé legyen a kicsi fia.

Nekem nincs anyósom, úgyhogy ebből a szemszögből nem írhatok, de mint unoka írom, vannak akiknek tényleg szöges ostor járna, nem tisztelet.

Én nagyon pozitívan álltam anyóshoz.

Épp fiatal babaváró voltam, mikor megbeszéltük a férjemmel, -mert anyukája sokat rágta a fülét, én is hallottam úgy telefonon mint élőben- hogy hozzánk költözik. Beleegyeztem, már csak azért is, mert mivel jött a baba aki most 8 hós, nem volt anyagi lehetőségünk tovább fenntertani anyósom baromi nagy családi házát vidéken. Így adott bele valamennyi pénzt kb 20%-ot abba a lakásba amit vettünk. 4 évig fizettük a nagy ház rezsijét, plusz amit anyós már nem tudott fizetni. 40 ezer nyugdíja van a mai napig, értehető. Soha nem szóltam, nem ellenkeztem. Tudtam, néha az én anyukám is sorbaáll pénzért, és neki is mindig adtunk.

Mondtuk anyósomnak elsőkörben, kap egy külön lakást, így nem zavarjuk egymást. Majd jött a bejelentés, ő csak hozzánk hajlandó költözni és punktum. Mondtuk oké, hát legyen, muszály, mert nem tudjuk a házát fenntartani.

Jól kijöttünk sokáig, míg a fiunk meg nem született. Érthetően sem én sem a férjem nem tudtunk vele többet foglalkozni pár szónál, mert minden időnk a baba körül forgott.

Egyébként itt megjegyezném a lojalitás teljes hiányát anyósomnál. Tudta, hogy baba jön. Ő maga 5 gyermeket nevelt. Második otthon töltött éjszakánkon este 11kor állt neki mosogatni. ???? Férjem finoman kiment, szólt (én már olyan mélyen aludtam, mint a ló) állítólag manócskánk megriadt bár én tényleg nem vettem észre. Anyósom csak annyit mondott, már megint ez a nő uszítgat......

Tudnám még sorolni, de a lényeg: minden próbálkozásom ellenére, mert én tényleg próbálkoztam, és úgy hittem sikerül, 2 napja eljutottunk arra a szintre, mikor lek..vázott és kérdőre vont kié a gyerek, valamint hozományvadásznak nevezett, és ordítva közölte, hogy itt minden az övé. Ezt mind a férjem füle hallatára. Aki annyit gürizik és gürizett, hogy meg tudjunk normálisan élni.

Egyébként, azért hittem, hogy sikerül, mert nagyimmal, aki egykoru anyósommal (70 évesek) jókat tudok beszélgetni. Az ilyen korú emberek mániája a bár csak halnék meg duma stb...... amit nagyimnál egy erősebb rászólással lekezelek, és ő már fogja is a dolgot. Ha anyósommal próbálnám (próbáltam) ugyanezt, hiszti, sírás kiabálás lenne (lett) a vége.

És persze, minden embernek vannak hibái, nekem is, ez nem kétség, de soha ennyire én őt még nem bántottam, mint ő engem.........

És ezekután még nem is én, hanem a férjem jelentette ki, hogy akkor költözünk, Ő nem hajlandó tovább egy fedél alatt élni az anyukájával.

Szóval bárcsak ellenpélda lehetnék, és én valóban szeretnék az lenni, de ha nem hagynak akkor mi a teendő?