Borzasztóan érzem magam, amiért nem szeretem a gyerekeket, az anyák meg megharagudtak rám, miért kell a gyerekekről mindig jót mondani?
Vigyáztam egy 6 hónapos kisbabára és borzasztóan hisztis volt, mindenen sírt, megkapott mindent, tejet, pelenkáztam, mosolyogtam, beszéltem hozzá, de igazából nagyon irritált az egész, nagyon kiábrándító amikor tele van a pelenkájuk, büdösek, folyik a nyáluk, hányás mindig, deformált a fejük, egyáltalán nem tartom szépnek őket, iszonyú hangosak, mindig pattogni kell körülöttük, a legtöbbször semmi nem tetszik nekik. Elgondolkodtam, hogy kell-e gyerek, gondolom ti azt mondjátok, hogy egy ilyennek ne is legyen, nem vagyok büszke erre, próbáltam megszeretni a kisbabákat,nem mertem mondani senkinek, de nem ment, nem tudok rájuk úgy tekinteni mint majdnem az összes nő. Van esély, hogy jó anya legyek, vagy az enyém más lenne?
A másik, hogy vigyáztam két és fél éves ikrekre is, nem érdekes, hogy miért, nem akarok ezen vitatkozni. Na velük már jobban kijöttem, viszont nem szeretem, amikor mindent összekennek a kezükkel, letüsszögnek mindent, például engem többször is letüsszögtek, az anyja meg csak mosolygott, viszont én megjegyeztem, hogy ezt nem kellene és, hogy minden ragad utánuk, utána meg a kajás székekre ül mindenki. Erre megsértődött, én meg mondtam, hogy sajnálom, de már pár napja torokgyulladásom van és lázam volt, mert állandóan rám tüsszögnek, nem számított neki, gyerekre jót vagy semmit. Ez máskor is érvényesült, amikor meg azt említettem meg egy elfogult anyukának, családtagnak, amikor szóba került miért nincs még gyerekem, hogy nem akarok gyereket talán, mert nem igazán kedvelem a hisztiket és a gyerekekért sem rajongok, utána pedig hozzátettem, hogy sokszor az anyák maguknak sem merik bevallani, hogy mennyire elegük van már a hisztiből, a kialvatlanságból és a gyerekek nem mindig tündi-bündik, mint ahogy azt szociálisan táplálják belénk. Na ezután már nem beszélgettünk azon az estén.
Szóval, ennyire lehetetlen vagyok?
válasza:Nekem elöször is az az érzésem, hogy még igen fiatal (és kicsit éretlen) vagy - ez nem kritika, csak ténymegállapitás.
Másodszor egy pici babát nem lehet még "megnevelni", és mivel csak sirással tud kommunikálni, ezért néha tényeg fárasztóak tudnak lenni.
Az, hogy két és fél éves gyerekek még mindent összekennek, meg nem zsebkendöbe tüsszentenek, még a korukból adódoan természetes (ellentétben az egyik válaszoló véleményével, aki szerint meg kellett volna öket nevelni - ez igaz lesz 3-4 éves korban, de elötte még erre nem képesek)
Ha ennyire zavar a kisgyerekek viselkedése, akkor szerintem próbáld öket kicsit kerülni, idövel, ha érettebb leszel, akkor rájössz, hogy az életben a legtöbb dolog nem csak szép, mindennek van hátoldala is.
válasza: válasza: válasza:Én teljesen megértelek. Mostanában vigyáztam egy 1 éves kisfiúra, kb. másfél óra hosszát, ez alatt könyvet lapoztunk, báboztam neki, énekeltem. Életem leghosszabb másfél órája volt. És el nem tudom képzelni, hogy egy otthon ülő anyuka hogy bírja ezt ki, a nap 24 órájában ezt a gügyörészést, tenni a szépet a gyereknek hogy lekösse a figyelmét és ne unatkozzon, ráadásul úgy, hogy minden nap egyforma, míg ovis nem lesz.
A férjem sem, és én sem szeretnénk gyereket. Ezt mi megbeszéltük, eldöntöttük. Nekünk nem hiányzik a stressz, agyalni a bölcsin, ovin, iskolán, a költségek, az, hogy nem lehet mellette elmenni sehova sem, ha mégis, akkor rohanni kell haza...Ráadásul ha felnő vagy egy kis tiniribanc lesz, vagy egy cigiző fültágítós barom, szóval inkább nem...
Jó, úgy kéne kiindulni, hogy orvost fogok nevelni, de sajnos minden eshetőséget figyelembe kell venni.
Tőlünk non-stop kérdezik, hogy mikor lesz baba, 2-3 esetben kifejtettem, hogy miért nem lesz, persze megkaptam a sablondumát, amit mindenki olyan bölcsen mond, mintha 120 éves lenne és 3 világháborút átélt volna, hogy majd "odaérek"...
A férjem tanácsolta, hogy mindenkinek csak annyit mondjak, hogy "majd" és akkor ez a válasz kielégítő lesz számukra..
Szerintem gyereket az vállaljon, aki minden porcikájával vágyik rá, anyagi körülmények rendezettek, házastársak támaszkodhatnak egymásra, de én nem óhajtom az életembe a gyerekkel járó "élményeket", nem érzem úgy, hogy a gyerek boldogságot adna, inkább bánatot (elhízás, szülés, pénzhiány, idegesség, depresszió, újabb viták h ki vigye a gyereket ide/oda, hova tegyük szilveszterkor a gyereket,hogy álljak visza munkába stb.) szerintem nagylány vagyok már és el tudom dönteni, ha tetszik a közvéleménynek, ha nem.
válasza: válasza: válasza: válasza:Szia!
Én 23 éves vagyok, mindig is szerettem volna gyereket, merthogy "milyen tündibündik", de aztán négy éve megszületett a kisöcsém. Sokat vigyázok rá, és imádom is nagyon, meg ő is engem, nagyon jól kijövünk, szeretek vele foglalkozni, meg játszani. DE. Olyan baromi jó, amikor este jön anya, és hazaviszi, és nálam újra csend van és nyugalom!
Én sem bírom, hogy mindent összekennek-nyálaznak, hogy hiába beszélek, mert csakazértis csinálja, és a többi. Mondjuk kisöcsém állítólag enyhén hiperaktív, szóval vele duplán nehéz, de akármennyire is imádom, amióta megszületett, rájöttem, hogy nekem nem kell gyerek.
Önző vagyok, igen. De ez van.
válasza:Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!