Annyira kilátástalannak érzem a helyzetemet. Van ebből kiút?

Hogyne volna kiút ebből, ha merni kell változtatod. Tudom, az a legnehezebb. Nem szeretném ismételni az előttem szólóak okos tanácsait, csak annyit tennék hozzá: ha anyád olyan szinten nem enged el, ami már fullasztó, akkor is pakolj össze, mielőbb, és ha nagyon szenvedsz attól, hogy visszarángat és belefolyik, belebeszél az életedbe - magyarul nem enged leválni magáról -, akkor keres meg egy szakembert, amilyen fiatal vagy, még egy ifjúsági pszichiáter is belefér. Nem fog ledilibogyózni, nyugi, csak segít abban, hogy felnőtté lehess.

A rosszindulatú, mások életében vájkáló ismerősöket pedig első körben el kell küldeni a francba! Kinek mi köze hozzá, hogy te hogyan dolgozol, miként, mennyi pénzed van, hogyan és kivel élsz? Tarts távolságot és tartasd meg mással is az egészséges távolságot. Azokat az embereket érdemes lepattintatni magadról, akikkel való beszélgetésed után azt érzed, hogy "lehúztak agyilag" (elfáradsz vagy szomorú leszel).

Ha végre a vágyaid szerint mersz élni, és elmégy abba a nagyvárosba, albérletbe, akkor is figyelj oda, hogy kit engedsz magadhoz. Az első időkben anyád, különösen, ha nagyon tapadós, állandóan zaklathat. Telefon, levelek, "jaj kislányom ez kell, meg az, kell, csak te tudod megcsinálni..."(érzelmi zsarolás) az ilyen hazarángatás és visszacibálás ellen jó támasz egy pszichológus vagy pszichiáter. Főként, ha kezdetben nincs senkid.

Ne add fel, és mozdulj meg minél hamarabb, mert a "kezdek befordulni" nem jó jel. Kezdőd depresszióra utal, és az nagyon megesz egy idő után. Minél előbb cselekszel, annál jobb.

Az jutott még eszembe, hogy igazából nem is MERSZ változtatni, mert nem mondod ki magadnak,de biztonságosabb otthon, s félsz a változástól.Anyukádra tolod a felelősséget: hát ő fog vissza. De ha megérett benned a változtatás igénye, s meg van a kellő bátorságod, hogy talpadra állj, akkor fogsz lépni is. De jól mondta az egyik előttem szóló, hogy az önállóság hozhat veszélyeket is. Ne égesd fel magad mögött a talajt! A család álljon mögötted, ha szükséges lesz, ezért inkább érvelj otthon, miért vágysz már egy kis önállóságra, felnőtt életmódra. Ebbe bele fog férni, hogy anyukádat szívesen lásd, ha bevisz neked egy kis hazait.

Az önéletrajzból ne süssön, hogy te sem bízol a sikerben! Elég annyi: eddig családi körülményeim miatt csak részmunkaidőben dolgozhattam, de most már kész vagyok arra, hogy kiteljesítsem magam a munkámban...vagy hasonló, optimista, határozott szöveget! Ha nyuszi vagy, annak is kezelnek. Olvass el a net-en néhány mintát!Nem mindig kell őszintének lenni az elején, csk bátornak:))

Nekem is úgy tűnik, hogy te nem is akarsz változtatni, csak panaszkodsz, kifogásásokat keresel és ami a rosszabb: eleve úgy indulsz neki, hogy nem is sikerülhet. Az életed a tied, a döntéseidért vállalt felelősség a tied. Nem mi döntünk helyetted!

Ha irigyelsz másokat, de magad nem mersz megmozdulni, akkor csak irigykedj nyugodtan. El lehet kínlódni egy életen át úgy is, hogy az ember ül, babot válogat, irgykedik másokra és piszokul nem mer megmozdulni.

Ha igazán akarsz valamit, akkor megmozdulsz, cselekszel, teszel érte, vállalod a döntésed következményeit és azt is, ha valami nehéz, azt is, ha valami rosszul sül el. De ha nem teszel semmit, akkor ne várj semmit és főként ne panaszkodj, hogy ott ragadtál apu meg anyu nyakán, a munkád utálod, vagy alig van, depressziós vagy - a barátnőid buliznak, majd férjhez mennek, lesz gyerekük, családjuk, te pedig maradsz magnak, nézed messziről az életet és örökké csak vágyakozol mint Csehov nőalakjai.

Szóval: csapj a lovak közé és hajrá!