"Először találd meg magadat, azután találhatnak meg mások. " Szerintetek ez mindenre igaz? Párkapcsolatra, munkára, barátságra?

Én a párom mellett találtam meg magam ...de még nem teljesen.Tudom milyen szeretnék lenni és részben olyanná is próbálok vállni,de nehéz ezt úgy tenni,hogy közbe megmaradjon a személyiségem is.

Mindenesetre mindenképp jó ha van egy célod az életben,ami mellett kitartassz és amiért küzdessz,hogy elérd.Lehet ez munka,lakás,tanulmányok,stb.

Sokkal könnyebb úgy élni,hogy tudod mit akarsz elérni az életben,mint élni egyik napról a másikra,úgy,hogy semmi sem ösztönöz.Minden fejben dől el:)

22/L

Természetesen amíg te nem tudod,hogy ki vagy,mit akarsz, hogyan akarod, addig más se fogja tudni.

De azért ez 24 éves korára az embernek általában letisztul.

Persze ebbe a közeg is közrejátszik,hogy milyen társaságban élsz.Pl hiába tartom magam alapjáraton egy jószivű lánynak,aki kerüli a bajt,sajnos azon a környéken ahol lakunk bizony keményen oda kell mondogatni,ha nem akarom,hogy rám száljanak.Ilyenkor mindíg küzdök egy kicsit magammal,mert nem tudom mi a jó megoldás.

Ez más helyzetekben is így lesz,ha munkám lesz ott pedig épphogy hátrány,hogy utálom ha lekezelően beszélnek velem,hisz ez sok munkahelyen jellemző.Így azt hiszem teljesen sosem bontakozhat ki az ember,de amit írtam az első válaszba azt fenntartom,mert a célunkról akkor sem kell lemondani:)

29 éves lány vagyok. 3 éve élek párkapcsolatban. Előtte is voltak rövidebb ideig tartó kapcsolataim. Az összeköltözésig, a közös élet gondolatáig se jutottam el soha, mert előbb menekültem el a kapcsolatból, minthogy ez felmerülhetett volna. már meg voltam róla győződve, hogy én nem tudok szeretni. Én tudat alatt akaratlanul csak kihasználom a férfiakat. A mostani kapcsolatom előtt volt egy hosszabb ideig tartó egyedüllétes időszakom. Sokat gondolkodtam. Volt egy alkalom amikor saját magamról, életemről, érzéseimről meséltem valakinek. Beszélgettünk. Hazafelé menet iszonyatosan furcsa érzés kerített hatalmába. Amikor megfogtam a bejárati ajtó kilincsét, akkor döbbentem rá az érzésre, hogy én most nőttem fel, most lettem felnőtt ember (26-27 évesen), mert most ismertem meg saját magam. Időközben olyan munkahelyre kerültem ahol nagyon sok kritika ért a külsőm miatt (pozitív és negatív értelemben egyaránt). Ennek hatására sikerült külsőleg is olyannak elfogadni magam amilyen vagyok. Láss csodát néhány hónapon belül beköszöntött a nagy szerelem. Vannak időszakok amikor érzelmileg eltévelyedek, de megfigyeltem, hogy ilyenkor önmagam próbálom elfelejteni.

Szóval 100%-ig igaz amit leírtál.

Néha szükség van arra,hogy mást mutassunk mint akik vagyunk.

Sok a rosszindulatú ember és Ők mindíg megérzik ki az akit lehet ugráltatni/lekezelően viselkedni vele.

Farkastörvények uralkodnak,rossz világban élünk.

Tartogasd az igazi éned a szeretteidnek,akik megérdemelnek.

"Csak nem tudom ezt az oldalamat kifejezésre juttatni."

Akkor a jó kérdés, hogy miért nem? Mitől félsz, mi tart vissza? Az én tapasztalatom szerint ez általában valakinek/valaminek az "elárulása", ami fontos számodra. Például, egy fontos személy vagy csoport elvárását teljesíted az által, hogy nem vagy 100% önmagad, hanem olyannak mutatod magad, amilyennek ő/ők akar/nak látni. Ez nagyon elterjedt, legtöbbször nem is nagyon problémás. Csak akkor látod másképp, ha túllépsz ezen. Onnan nézve már másképp fest. Tehát úgy is fogalmazhatok, ez egyirányú utca, nem nagyon találkoztam olyannal, aki visszafele haladna egy önismereti úton. Ezért jól meg kell gondolni, ha rálépsz. :)

Az ún. "igaz szerelem" alatt pedig sokan sokféle dolgot értenek. Számomra például egyértelmű, hogy ez két felnőtt, önálló, saját lábán is megálló ember egyenrangú kapcsolata, akik nincsenek egymásra szorulva, hanem egyfelé visz életük útja, összekötik azt a másikéval. Ezzel sokan nem értenek egyet, elterjedt romantikus válasz, hogy nem az életed párja, akivel együtt tudsz élni, hanem aki nélkül nem tudsz élni. Csakhogy ez itt ellentmondás, mert az önállóan életképes, felnőtt ember egymaga is képes élni, más kérdés, hogy esetleg nincs kedve hozzá.

Sokat olvashatsz pszichológiai könyvekben erről. Nekem is volt korábban olyan kapcsolatom, ahol ki voltak osztva a szerepek, mindenki játszotta a magáét, ezért össze tudom hasonlítani azt az állapotot a mostanival. Ugyanakkor nem szégyellem beismerni, hogy akkor és ott azt tartottam igazi, örök szerelemnek. Ez egyszerűen így működik.