Felnőttként sem tudnak engem komolyan venni a szüleim. Kihez forduljak?

esetleg résztvehetnél egy asszertivitás növelő tréningen. itt azt tanulják a résztvevők, hogy hogyan kerülhetik el a mártír szerepet, hogyan ne legyenek passzívak, vagy agresszívak, hogyan érveljenek maguk mellett, hogyan mondjanak nemet, hogyan kérjenek, hogyan kritizáljanak konstruktívan, hogyan fejezzék ki úgy az érzelmeiket, hogy az ne legyen bántó, és hogyan ne fojtsák őket el. azért gondolom, hogy hasznos lenne Neked, mert Téged nagyon megvisel ez az egész. ha ezt úgy tudod nekik kifejezni, hogy nem bűntudatot keltesz (mert akkor csak még jobban ellen fognak állni) hanem úgy, hogy megérteted velük, akkor lehet, hogy sikerülne.

én voltam ilyenen, egy példát, hogy mire gondolok, hátha bejön!

"kérlek hallgassatok meg, figyeljetek rám. azt hiszem, nyugodtabb lennék, hogyha elmennétek erre és erre a vizsgálatra. nagyon fontosak vagytok nekem és szeretném, ha még sokáig lehetnénk együtt, komolyan tartok attól, hogy valami nagyobb baj lehet, ha nem megyünk el orvoshoz. kérlek titeket hogy hallgassatok most rám, nekem ez nagyon fontos lenne, nagyon rosszul érzem magam emiatt, félek és sokat sírok is. azt hiszem már csak az orvos tudna megnyugtatni. biztos ti is jobban örülnétek, ha én is nyugodtabb lennék." mit szólsz? megpróbálod?

Ez nagyon nehéz, és lehet h nem fog tetszeni, amit mondok, de próbáld a SAJÁT életedet élni. Persze állj ott mellettük, amikor szükségük van rád, nem azt mondom, h hagyd magukra őket, de ha mindent megtettél (szép szóval, kérleléssel, leszidással... ahogy írtad), akkor nem sokat tehetsz értük. Felnőtt emberek, a maguk sorsáért felelősek. Nem szabad, hogy rossz érzésed legyen emiatt. Tudom, mit érzel, hasonló a helyzet édesapámmal. Tavaly egy csúnya tüdőgyulladás miatt kórházba került, na ott annyira ráijesztettek, hogy ha így folytatja, oxigénpalackkal fog élni, hogy azóta legalább nem dohányzik. Az h valamelyest megérintette az elmúlás szele, egy darabig segített, de mostanában újra iszik egyre gyakrabban...

Ha a szüleid miatt emészted magad, még a végén belebetegszel, pedig nem ezt érdemeled, ha így aggódsz miattuk!

Szerintem inkább lelki okai lehetnek annak, hogy a szüleid már "minden mindegy" alapon élnek, ugyanis "én" úgy gondolom, hogy akik dohányoznak, saját életkorukhoz képest nem megfelelően táplálkoznak, isznak, vagy csak egyszerűen minden apróbb momentumon felhúzzák magukat (még a híradóval is vitatkoznak), akkor az egy nagyobb, múltbéli tragédiának, vagy sok, az évek alatt felhalmozódott haragnak, keserűségnek, vagy a kimondatlan szavaknak köszönhető - hiába is mentegetőznek sokszor az érintettek, hogy függőség, megszokás, vagy csak plusz elfoglaltság, minden negatív tevékenység lelki tőről fakad… Ám nem azt mondom, hogy rád haragudnának, hisz ahogy olvasom te egész életedben jó gyermekük voltál - úgyhogy ezt ne értsd félre -; viszont el nem hiszed, hogy egy-egy apróbb tüske, amit az ember nem mond ki az idők folyamán (egyszerűen csak hogy ne bántsa meg a szeretteit), s amik az évek alatt felhalmozódnak, s hegyekké nőnek –hú, de közhelyes vagyok-, milyen mély sebet tudnak végül hagyni az emberben, amit ha nem képes gyógyítgatni, egyszerűen csak megfárad lelkileg, olyannyira, hogy már a saját élete sem érdekli. Úgyhogy én csak azt tudom tanácsolni, hogy végy egy mély levegőt, fújd ki, s úgy, hogy legalább néhány órára félredobod a gyermeki (könyörgős, sírós, hisztis...) énedet, leülsz velük szembe - mondjuk a nappaliban -, és kifaggatod őket a bántalmaikról (akár veled kapcsolatban is), a múltjukról, az érzelmeikről, és bár először újfent dacolni fognak veled (nem akarnak beszélni, lenéznek, megpróbálnak kihátrálni...), ha látják, hogy komoly vagy, akkor komolyan is fognak venni. De ehhez az kell, hogy bármit is mondanak majd rólad, vagy egymásról, vagy bármiről, teneked rezzenéstelen arccal kell, hogy végighallgasd őket, ugyanis, ha csak egy kicsit is látják majd rajtad, hogy nem tetszik amit mondanak, hogy már inkább menekülnél, csak hogy ne halld az igazat, visszabújnak a biztonságot jelentő odújukba, s nem valószínű, hogy túl sok alkalom nyílik rá, hogy megint "levessék ruháikat előtted".

Remélem segítettem! Sok sikert és nagykalappal!!

Kedves Utolsó (1. vagyok) értem az álláspontod, értem a többiekét is, szerintem is igazuk van, hagyni kéne a fenébe. az a gond, hogy a kérdező nem azt kérdezte, hogy hogyan tegye túl magát a dolgon, hanem küzdeni akar (nem az, h feladtam, hanem hogy "Mit tehetnék még??"), nem bírja nézni ahogy a szülei tönkremennek. innen a géptől könnyű azt mondani egy másik embernek, hogy szard le a szüleidet. megtenni is nagyon nehéz, nem is nagyon megy, mert kudarc érzet van van az emberben, h nem sikerült, nem érte el amit akart, a szerettei betegek, stb. ennek az a vége, hogy ő is belebetegszik, mert tehetetlen, megkeseredett, stb. szerintem meg nincs kudarc, csak visszajelzés. visszajelzés arról, hogy ahogy most csinálom, az nem jó. akkor pedig nem kell feladni, hanem máshogy csinálni. ami szöveget leírtam, abban nincs fenyegetés, dacoskodás, lenézés, nem a félelemre alapoz (h rájuk ijesszen, h meghalnak; ezek mind az ellenállást váltják ki) szimplán csak a helyzettel kapcsolatos érzéseket fejezi ki, és kínál megoldási javaslatot is (azt könnyű megmondani a másiknak, h mit csinál rosszul, arra nem gondolunk, hogy kérjük esetleg a viselkedés korrigálását... ez az építő kritika) itt fentebb írták, hogy a múlt sebei stb, az nagyon igaz, esetleg egy ilyen "meghallgatom őket" rész után lehetne előállni a kéréssel.

nincsenek rossz emberek, csak rossz kommunikáció... én mindenesetre próbálkozásra buzdítom a kérdezőt, persze azt választ amit akar. ha ezen a vonalon akar elindulni, akkor privát levelet is írhat.

(egy ilyen tréningben még az is a jó, h az ember a saját problémáit viszi be a csoportba, ahol célzottan próbálnak rá stratégiákat kitalálni, szóval tök személyre szabott az egész.)

Már pedig szerintem is az a megoldás, hogy meg kéne tanulnod rájuk hagyni mindent. Fogadd el azt, hogy az ő életükért nekik kell küzdeni, te nem tehetsz meg helyettük bizonyos dolgokat, bármennyire is szeretnéd. És nem is a te feladatod (a gyereké!!!), hogy megóvd a szüleidet (a felnőtteket!!!) a tetteik következményeitől. Neked csak az lenne a "dolgod", hogy megértéssel elfogadd, hogy ők ilyenek, így alakult az életük. Ez nehéz.

Azt hiszem egyébként, hogy nem egyedi az eseted, mi a tesómmal 25-30 év körüliek vagyunk (mellesleg társadalmilag is megbecsült emberek) és mégsem nagyon hallgatnak ránk a szüleink.

Második vagyok. Szép, amiket írtok, hogy menjen el tréningre, stb...

Ezzel egy bibi van: ettől az ő problémája még egyáltalán nem fog megoldódni!

Aki iszik, dohányzik, önpusztító életet él, mert akkora "világfájdalma" van, azt semmilyen beszéddel nem fogod meggyőzni!!! ÉRZELMI attitűdöt, meggyőződést, hozzáállást,... ÉRTELMI alapon érvekkel, meggyőzéssel ugyanis NEM LEHET befolyásolni!!!!!!!!!!!!!

Azzal 100%-ig egyetértek, hogy valamilyen múltbéli nagyobb, v több apró dolog, sérelem állhat a háttérben, ettől keseredtek meg, és állt be a "félig üres" a "félig tele" helyett. Az ilyen emberre nem hatnak az ész érvek, a könnyek, a határozott beszéd sem. Én már csak tudom, nálam határozottabb, makacsabb embert nem sokat hordott a hátán a föld... Még se bírtam apámat rávenni arra se, hogy menjen el orvoshoz. (De szerencsére nem hagytuk magára, így amikor végül összeesett, volt ki bevigye a kórházba! - mert a saját lábán nem ment volna a világ minden kincséért sem)

Igazából itt a szülőnek lenne szüksége tréningre... De hogyan is lehetne ezt kivitelezni? Sehogy, ha ő maga nem akarja. Ha pedig a szülő nem akarja és a gyerek nem tudja, van-e értelme rágódni rajta? Ha sokáig rágódsz, max azt éred el, hogy esetleg 20 év múlva majd a Te gyereked fog ugyanígy gondolni rád, mert nem tudtál feldolgozni múltbéli dolgokat...