Van olyan, aki feladta az álmait? Létezik hogy valaki egy életen át bánja a döntését?

Nem tudnád kicsit pontosabban leírni? Talán többet tudnánk segíteni :) Mennyire kell megszakítani a kapcsolatot a szeretteiddel, és pontosan kivel (család, párod) Utazás miatt? Ha csak egy magszabott idő, talán el tudják fogani.

Eyébként azt gondold végig, hogy ha követnéd az álmaidat, és minden úgy sikerülne ahogy tervezed, tudnád-e élvezni, azok nélkül is akiket elhagysz miattuk.

Egyébként úgy gondolom, ha nem nagyon drasztikus amit csinálni szeretnél, meg fogják érteni, és nem fogod őket elveszteni.

Én nem adtam fel az álmomat, és nem bántam meg. Külföldre akartam menni szerencsét próbálni a párommal, mert úgy láttuk, hogy otthon nincs esélyünk (pedig diplomám is van). Szüleim ellenezték, nem akarták, hogy menjek. Én mégis elindultam. Nem az volt az álmom, hogy külföldön éljek, hanem az, hogy éljek. Normális életet, ne a szüleim tartsanak el, tudjak venni házat, lehessen gyerekem. Hátrahagytam őket, évente egyszer látom őket élőben, mikor 2 hétre hazamegyek. Járatlan volt az út és nagyon bizonytalan, de megcsináltuk. 4 éve vagyunk kinn, 10 hónapos a kislányunk, jövőre házat szeretnénk venni, még korántsem valósítottuk meg az álmaink egészét, de már elmondhatjuk, hogy nem kell szüleink segítségét kérnünk, a fél családunk már "kész" van (még szeretnénk egy kistesót), van már autónk. Most nekem részmunkaidős állást kell találnom, hogy hitelképesek legyünk, mert drágábbak itt a házak, mint otthon, és csak 10-20%-át tudjuk kifizetni a háznak.

Ezt csak azért írtam le, hogy lásd, van értelme kitartani az álmaid mellett.

Egyet megtanultam: Úgy kell hozzáállni a dolgokhoz, hogy menni fog, mert másképp nem történhet...és akkor megy minden.

Ne add fel az álmaid!

Valamilyen szinten önző módon kell gondolkodni, és magaddal törődni, mert ez a te életed, úgy kell alakítanod, hogy neked jó legyen, nem úgy, hogy másoknak mi lenne jó. Ezt persze normál keretek között értem.

"Van olyan, aki feladta az álmait?"

A többség. A többség tűzoltó/katona/űrhajós szeretne lenni 5 éves korában, aztán feladja az álmait.

"Létezik hogy valaki egy életen át bánja a döntését?"

Nem, mert ha egy életen át bánna egy döntést, akkor 0 évesen kellene hoznia a döntést, ami lehetetlen, így ilyen nincs.

"Most lehet elindulhatnék végre azon az úton, amiről mindig álmodtam"

Akkor indulj el.

"de nagyon bizonytalan és járatlan, és olyan embereket kéne a hátam mögött hagyni érte, akiket viszont nagyon szeretek"

Ez értelmetlenségnek hangzik, ma már a déli-sarkvidéki expedíciókon és afganisztáni bevetéseken kívül lényegében nincs hely, ahol "hátad mögött kellene hagyni" azokat, akiket szeretsz.

Végrehajtani azt, amire sokáig vágytál, mindig félelmetes dolog, sokan vissza is riadnak tőle. Akik folyton visszariadnak, az utolsó pillanatban azt mondják, hogy mégsem, ők az élet legnagyobb vesztesei.

Szerintem ha valaki biztosnak érzi, hogy mivel szeretné kitölteni élete nagy részét, ráadásul erre még sikerül időben ráéreznie, akkor érdemes küzdeni azért, hogy ezt elérje.

Az én esetemben ez nem így alakult. Tizenévesen halvány elképzelésem sem volt, hogy az élet mely területe felé induljak el. Tanulni sem szerettem, nehezen is ment és ösztönzést sem kaptam semmilyen téren a családomtól. Elvégeztem egy két éves gyors-gépíró sulit, és ezzel befejezve tanulmányaimat munkába is álltam iroda dolgozóként, amit soha nem szerettem. Már harmincon túl, családalapítás után éreztem nagy kedvet egy másik szakma elsajátításához, amiről már a tanfolyam ideje alatt kiderült, nem nekem találták ki, pedig nagyon-nagyon szerettem volna ebben profiként dolgozni. Meg van róla ugyan a papírom, de soha nem dolgoztam benne, mert úgy gondolom, nincs hozzá igazán tehetségem, és kontár munkát nem akarok végezni semmilyen téren.

Középkorúként - már két éve munka nélkül - kezdem érezni, hogy mihez kellett volna kezdenem tizen- huszonévesen. Persze még az is lehet, hogy azzal sem jártam volna jobban, mint a már elvégzett, hőn áhított szakmával, viszont már mindenképpen lekéstem róla, koromnál fogva is, hogy újra kezdjem, és abba is belevágjak.

A lényeg tehát, én nagyon bánom, hogy fiatalon nem tudtam dönteni abban, mi lenne az a vonal, amin érdemes elindulnom, amit valóban szívesen csináltam volna végig úgy, hogy a társadalom hasznos tagjaként, magamat is jól érezve dolgozhattam volna le az eddigi és a még hátralévő éveimet. Én a szülőktől, az iskolától sem kaptam semmiféle motivációt, az életterem is nagyon szűk volt, semmilyen tapasztalatot nem szerezhettem, akkor internet sem volt, az olvasáson és tv-n kívül máshonnan nem szerezhettem ismereteket az életből és a politikai rendszer sem engedett akkor ilyen szabad teret az elképzelések megvalósításához.