Van itt olyan, akit rendszeresen vertek nevelő célból a szülei? Milyen a kapcsolatotok?

Szerintem nem így kell egy gyereket nevelni. Ebből szokott az lenni, hogy amikor a gyerek kamaszodik, a szülő szép lassan elveszti a hatalmát, mivel eddig veréssel, pofozkodással fegyelmezett, egy idő után már nem tudja ezt a módszerét folytatni, mert a gyerek sokszor már 14-15 évesen nagyobb, erősebb a szülőnél. Ilyenkor aztán megy a sírás hogy "kezelhetetlen" lett a gyerek pedig "régen milyen jó volt", stb.

Én anyám is nagyon szeretett pofozkodni, míg egyszer reflexből visszaütöttem. Néztünk hülyén egymásra pár másodpercig, aztán hátat fordítottunk, és mentünk dolgunkra. Azóta nem pofozott fel.

Apám nem csak pofozkodott, de ő nem is volt 100as. Mondanom se kell hogy a mai napig gyűlölöm.

Két oldalról is megközelíteném a dolgot.

Amikor csak anyám nevelt, elég rendszeres volt a verés. Ennek ellenére elég sokáig szerettem, a kapcsolatunk megromáláshoz ennek nem volt köze.

Aztán férjhez ment apámhoz. Neki az volt az elve, hogy gyerekre nem emelhet kezet. Viszont jött a lelki terror...

Kb. 12-13 éves koromig szó szerint rettegtem tőle, mert folyton ordított. Nagymamától (az ő anyjától) szintén.

Nagyon sokszor sírtam, hogy inkább verjen meg, de ne legyen ilyen velem.

Most nekem is van két gyerekem.

Nem tudom, rendszernek számít-e, de kb. két havonta eljut oda, hogy kap egyet a seggére. Előtte több figyelmeztetés, megbeszéljük (igyekszem higgadt lenni), hogy mi volt, miért haragszom, mit várok, és ha nem változtat a viselkedésén, akkor elfenekelem.

Ennek ellenére időnként eldurran az agya, lázadozik, stb, és akkor tényleg elfenekelem. (Ha már egyszer megígértem... soha nem ütök nagyot, mivel tisztában vagyok vele, hogy kisgyerek, én meg felnőtt, mindig kettőt kap, és nem püfölöm fél órát meg nadrágszíjjal. Konkrétan van egy erre "rendszeresített" szivacs strandpapucs, ami csattog,hangos, és nem fáj.) Utána megbeszéljük, hogy miért kapta, és mit várok el a továbbiakban. Mindkettővel ez megy, bár nagy elevenebb, a kicsi meg kevésbé tud válaszolni, de megérti ő is, miről van szó!, csak kevésbé tudja magát kifejezni.

Mikor a múltkor bementem szemeteszsákkal "összepakolni" a szobájában, akkor végig az ordította, hogy inkább verjem meg, akár fakanállal is, vagy bármivel, nem bánja... csak azt autót, csak azt a macit... stb ne vigyem el, mert ő azt nem éli túl.

(Nem dobtam ki, megfelelő feladatok végrehajtásával ki lehetett érdemelni, hogy visszaadjam a dolgait. Azóta visszakapta mindet)

A fenekelés után a két gyerek ott játszik, semmi bajuk, összebújnak velem, szent a béke (náluk, én még ilyenkor általában kicsit mérges vagyok)

Ellenben a pakolás óta mindkettő kiakad, ha összeszedem a játékokat, hogy ne dobjam ki. Pedig nem is akarom. A kicsi napokig sírt, hogy ha nem talált valamit, hogy anya kidobta. Eléggé megviselte a dolog. És bevallom, hogy engem is.

Előfordult máskor is, hogy a gyerek sírt, és "felajánlotta", hogy inkább nagyon-nagyon fenekeljem el, de ne legyen az a büntetés, amit kiszabtam.

Ilyenkor én is olyan ro.hadéknak érzem magam, mert látom rajta, hogy mennyire szenved, és napokig ők is meg vannak sértődve.

Ezek után én is kíváncsi leszek rá, kinek mi a véleménye.

Egyébként verés és verés között nagy különbség van. A nevelő célzatú verésnek fontos eleme az is, hogy előtte tudatosítja az ember a gyerekben, hogy "ezt most azért kapod, mert elloptál a boltból egy rágót" - így a gyerek jogosnak fogja érezni és valóban nevelni fogja a verés.

Míg ha csak szimplán megveri a szülő, akkor azzal csak azt éri el, hogy a gyerek bizalmatlan lesz, mert nem érti, miért verik meg. Ez nem nevelő célzatú verés, maximum feszültséglevezetés, nem szabad a kettőt összekeverni!!!

Második voltam.

08.58 vagyok! Bocsi most látom csak, hogy valóban nem a kérdésre válaszoltam.

Annak ellenére, hogy a nevelési célzatú verést nem tartom nagy bűnnek, nem gondolom, hogy egy gyerek mindezt napi szinten megérdemli. A másik dolog, hogy a gyakori nevelési szándékú pofon pontosan ellenkező hatással van. Egy idő után a gyerek is immúnissá válik rá.

Én az anyukámtól szinte minden nap kaptam, minimum egy tockost. Ha nem volt kész a házimunka azért, ha rossz jegyet kaptam, (5-nél, később 4-nél rosszabbat), akkor azért. Ha nem úgy szóltam, ha nem azonnal csináltam vagy nem úgy, ahogy "kérte", azért is. Apukámtól egy kezemen össze tudom számolni, hányszor vert el, de akkor aztán tényleg jól elfenekelt. Ő máshova nem ütött, anyukám ahol ért...

Én most 32 éves vagyok, pedagógus lettem, megtaláltam a páromat és 25 hetes kismama vagyok. Ő lesz az első gyerekem, túl vagyok egy váláson, és rengeteg pszichológiai olvasmányon.

Nem a szigorért vagyok hálás a szüleimnek. Nagyon sokáig haragudtam anyura, amiért bántott, apura, amiért hagyta. Önismeret kellett a felnőtté váláshoz, és felnőtté kellett válnom, hogy meg tudjak bocsátani, ne csak látszatkapcsolat legyen köztünk. Legbelül volt nagyon nehéz megbocsátani. A válásom fordulópont volt, teljesen kiborult az egész család, akkor voltam életemben először igazán őszinte anyukámhoz, lesz ami lesz alapon. (Előtte mindig féltem tőle.) Napokra megsértődött. újabb nagy vihar jött, üvöltöztünk és sírtunk kifulladásig. Aztán ez lecsendesedett. "Jóban lettünk". Míg egyszer csak átjött, és elmondta, hogy ő nem volt jó anya, antidepresszánst szed, nem tudja megbocsátani magának, amiért olyan sokat bántott minket. Mesélt a családról. Sok mindent megtudtam a nagyszüleimről. Egyszer Csernus azt mondta egy előadáson, hogy a születendő gyermekünkre érkező hatások ott indulnak, amikor mi az anyánk hasában voltunk. Hát itt mindent megértettem, csak el kellett képzelnem nagyanyámat terhesen abban a helyzetben. Azt éreztem, megszakad a szívem az anyámért. És csodálom, hogy ennyire képes volt!

Jelenleg a viszonyunk irigylésre méltó. Messze lakunk egymástól, de naponta beszélünk telefonon, havonta utazunk hozzájuk (egyelőre), ha nem tudunk menni, akkor 3-4 hónap után ő eljön pár napra. Ilyenkor rengeteget segít, nagyon igyekszik odafigyelni, hogy elfogadja az esetlegesen övétől eltérő véleményünket, és ami döbbenet, miután elmagyaráztam, hogy a magzat mindent érez, hall, és már most kommunikálni kell vele, amikor találkozunk, megsimogatja a hasamat és beszél az unokájához. Most megint nincs túl jól, folyton azt mondja, bárcsak ő is ennyi mindent tudott volna régen, mindent másképp csinált volna.

Hát, nálunk így alakult.

Azért nem ennyire rendszeresen, de megkaptam a magamét apámtól. Egy esetet leszámítva, utólag belegondolva jogosnak érzem mindet. Főleg hazudozásért kaptam amúgy.

Szerintem hasznomra vált hosszú távon, bár a legtöbbre már nem is emlékszem.

Nem neheztelek miatta apámra, de különösebben hálás se vagyok érte. Szerintem egy szülőnek a kötelessége, hogy tiszteletre nevelje a gyerekét.

Erről jut eszembe, pont tegnap láttam egy olyan esetet, hogy kb 5 éves gyerek szidta meg fenyegette az anyját, az meg olyanokat, mondott neki mézesmázas hangon, hogy "ne beszélj így drága szívem". Tőlem olyan sallert kapott volna, hogy a fal adja a másikat.