Kérdés: Ti is vonzódtok valamiért az elmebetegekhez, meg a nem komplett emberekhez?

Nekem nem tűnt kiosztásnak :D:D, azért is lepett meg :D. Nem tűnhetett kiosztásnak, mert még nem ismerem :D. Ma amúgy minden kapcsolatot megszakítottam azzal a fiúval, aki nekem annyi bánatot okozott.

Amúgy elkezdtem olvasni már a könyvet, és kivi vagyok rá. :)

Na, szóval :D, nekem nem tűnt kiosztásnak, hanem pusztán vélemények cseréjének. Csak akkor, amikor valamelyikőtök azt írta, hogy én is írhattam volna ezt, na akkor gondoltam arra, hogy bántani akartok.

Tudom, hogy én picit túl sokszor gondolom azt, hogy bántani akarnak az emberek. De próbálok kicsit több jóindulatot feltételezni. De neten nehéz ez. :)

Szerb Antalt egyébként ismerem, mint írót, mert sokat tanultam a könyvéből az irodalom és a művészettörténeti érettségire, mármint a másik könyvéből. Talán A világirodalom története, sorry, de nem emlékszem már rá pontosan most a címére, nem jut eszembe. És aztán azóta is készülök megvennmi azt a könyvet, mert nagyon tetszett a stílusa.

Nekem úgy tűnt, hogy Csáth Géza is hasonló hozzám, mármint olvasgattam az Ópium, egy elmebeteg naplóját. És valahol azt olvastam, hogy ő épp ugyanazt mondta, amit én is mindig mondogatok magamnak, hogy ha az ember túlságosan mélyre merül az őrületben, és túlságosan erősen tagadja meg önmagát, a saját igényeit, akkor abba beleőrülhet. Mindig Nietzsche-ből indultam ki, aki arra a sorsra jutott, és meglepő volt, hogy rá utalt épp Csáth is. Nagyon meglepő. Vannak rokonlelkei a világban minden embernek, ez természetes. Ezzel csak ezt akartam mondani.

Amúgy én mindig ezt a fiút kerestem, amióta élek. Rájöttem, hogy így van. Nyilván nem magát a fiút, hanem azt az érzést, azt a világlátást, amit bennem okozott ez a fiú, azt a képet és tükröt kerestem, amit nekem ő mutatott. Nekem ő a tükröm volt, amiben magamat láthattam. Nem szép és jó egy tükörkép sem, csak olyan igazi, fájdalmasan igazi. Ő nekem a minden, a mindenem. Azért lehet persze a mindenem, mert én így látom a világot :). Tudom, hogy ez nem normális dolog. Hogy az emberek beleélnek a világba, és ők nem építenek ki ennyire szoros kapcsolatot emberekkel, mint én ezzel a fiúval, és nekik önmaguk többet fog jelenteni, hogy az emberek többsége nem képes feloldódni egy érzésben, egy másik ember személyiségében. Mert ez nem helyes, és nem jó. Meg kell őrizni magunkat, én ezt nem tudta megtenni. Erre utaló jelek mindig voltak, megtaláltam a tárgyat, amiben kiteljesedhettem. A fiú volt kiteljesedésem tárgya. Az emberi életem valahogy megváltozott. Ha idősebb leszek, jobban le fogom tudni írni ezt a változást. Hiszen én is tudom jól, hogy az emberek, akikkel összekapcsolódunk, tükrei saját magunknak. Nekem tükör kellett, és ő jött, és a tükrömmé vált, akiben mindent láthattam. Azt, aki én vagyok, azt a tört és szomorú embert, aki vagyok. Nem hinném, hogy bárki el tudná viselni mindazt a sok fájdalmat, amit én cipelek, mármint nálam sokkal több fájdalmon mennek keresztül az emberek, nem erre célzok. Hanem arra gondolok, hogy amikor én megismerkedek valakivel, túl sok fájdalmat és törtséget kell bennem megismernie a másiknak. Túl sok mindent kell felvállalnia a másiknak. Nem tudnék többé mást így szeretni, csak őt.

Nem sokkal előtte, mielőtt megismerkedtem vele, kezdtem el írni, és akkor írtam először az ideálképemről és az animusomról. Ez a fiú beleillett az animusomba. Mármint én úgy gondolom, hogy mindenkinek van egy animusa, illetve animája. Az a fiú, illetve lány foglalja el ezt a helyet, akivel először megismerkedsz, mert több ember is szóba jöhet, csak az a kérdéses, hogy melyikkel hoz össze a sors. Mondjuk valakinek ez az első szerelem, van akinek a második, van akinek a negyedik szerelem lesz ez. Csak ott a bibi, hogy mások annak ellenére, hogy nem az animusukkal vannak, nagyon boldogok. Én nem tudok az lenni.

Én az animusommal akarok lenni, és szeretnék ismételten belekapcsolódni a közös tudattalanba, szeretnék úgy gondolkodni, mint Picasso, látni, amit ő látott, tudni, amit Jung tudott. Ezért nem érdekel már a mindennapi élet. Én a közös tudattalanban akarok létezni. Ezen a világon lenni számomra őrület, míg nekem az otthonom a közös tudattalan. Aki képzőművészettel foglalkozik, tudja, miről van szó :). Mi csak odaát érezzük jól magunkat. Ezzel a fiúval a spiritualizmust olyan mélyen tudtam átélni, hogy már szerintem sosem tudnék ebben a valóságban létezni, egyszerűen ez olyan, mint a drog, csak annál erősebb. És amikor ezt a fiút ellököm magamtól, és megtagadom a szerelmet, önmagam tagadom meg. Mások cigizni kezdenek, isznak, vagy egyszerűen elfojtást alkalmaznak, és valamilyen úton-módon sikerül annyira a háttérbe szorítani a dolgot, hogy az új életükben boldogok legyenek. Nálam ez nem ilyen egyszerű. Mert én nekem az a fiú nem csak a szerelem, nekem ő maga az élet, az élet a maga teljességében. És ő mindenhol ott lesz, ahogyan Annáról ír Kosztolányi fogalmaz, mindenben ő van benne. Nem tudok fejből verset elmondani :D. Vagy Tóth Árpád. Számukra is a szerelem valami olyan dolog, ami a nagy egység része, nem azé a világé, ami földi, hanem azé, ami földöntúli. Én nem tudnék anélkül a földöntúli világ nélkül létezni, ez valójában tényleg egy drognak köszönhető :D, most nem jut eszembe a neve, amit termel a szervezet alkotás és szerelem közben. Tehát biokémia. De milyen csodás dolog a biokémia :). Na, és én úgysem tudom megtagadni ezt a fiút, mert ő énem része.

És nekem is olyan félelmem van, hogy ha ki is alakítok egy párkapcsolatot, nem tudom, mikor őrülök bele az ellentmondásba, hogy nem azzal vagyok, aki mellett lenne a helyem. Mondjuk attól, hogy nekem mellette a helyem, ő még attól nem gondolja így :). Nem feltétlen leszel az animusod animája :). Csak mások ezt valahogy feldolgozzák, én viszont egyre biztosabban beleőrülök ebbe. Mert én azzal a másik világgal nem tudom megszakítani a kapcsolatot. Képtelen lennék, mert én az a világ vagyok már. Én sosem voltam teljesen itt, ezen a világon.

Hát, itt olvasom az Utas és Holdvilágot. Igazából én is sokszor emlegettem ezt az örvényt. Az őrület és a szerelem örvényének hívtam. De igazából nekem az egész életem egy ilyen örvényben zajlik. Magával ragad, és leránt a mélybe, és nincs visszaút. Mondjuk én nem látok semmilyen örvényt, nem is érzek :D. Csak hát, én lelki szemeimmel mindig úgy láttam ezt, mint egy örvényt, ami akkor jelent meg, amikor a szerelembe estem, mármint ugye én is olyan hullámosan szerettem, és időnként lehúzott magával, bele az örvénybe. De nekem ez jó volt, mert az egy sokkal szebb és teljesebb világ. Amikor meg csak a szerelem boldogságában éltem, akkor meg olyan volt az élet, mint egy folyam, mint egy csillogó, kéklő folyam, ami csillagokkal van teleszórva.

Az örvényt mondjuk negatív értelemben is használom, mert nekem ez az örvény feketelyuk is, tehát katartikus élményben van része az embernek, de ugyanakkor a semmi vár lent, és hát, ezért én mindig meg tudtam tartani magam a peremén is, legalább többnyire. Fura, hogy másnál is ezt olvasom.

Amúgy én nem vagyok sovány, sem beteges :D, és nem vagyok ilyen ideges típus, sem skizofrén hajlamom nincs, mert annál én sokkal határozottabb ember vagyok, sem hogy én bármitől féljek. De ez az élmény ismerős :D. Ez az örvény érzés. Bár nem egészen így, ahogyan ő írja le. Meg nekem állandó az örvény. Változatlan, konstans.