Miben különbözik az az éned amilyen otthon vagy a családoddal, illetve amit a külvilág felé mutatsz?

Ez engem is érdekelne, ugyanis én is ugyanilyen vagyok.

Itthon már a szüleim agyára megyek, a suliban meg minden kérdésre igen-nem a válaszom, és én itt le is tudtam a beszélgetést.

Egyébként szerintem az otthoni az igazi éned, mert én csak a családtagjaimmal és a legjobb barátnőmmel (egyben az egyetlennel) tudom elengedni magam, tehát ha találnál olyan embereket, akikben úgymond megbíznál, akkor gondolom egy kicsit beszédesebb lennél. De ez csak az én véleményem.

Helllóóóóóóóó sorstárs :-))))))

Én ugyanilyen vagyok.

Csak én már felnőttem és elfogadtam magam.

És tanító lettem.

Fura, mert sok ember előtt még ma sem merek beszélni, de ha gyerekek akkor nem vagyok zavarban, ha 100-an vannak akkor sem :-))))))Még akkor sem, ha sosem láttam őket.

Lehet furcsán hangzik, hogy már a sokadik válasz is így kezdődik, de tényleg én is ilyen vagyok :D 4 éve vagyok az osztálytársaimmal, és az egész osztály előtt még most sem merek felszólalni, de van pár ember aki jó barátom az osztályból, velük meg be nem áll a szám. De a többiek felé nem igazán nyitok.. De nem azért mert nem érdekelnek, mert ha pl valaki odajön hozzám beszélgetni, annak nagyon örülök, és legközelebb én is odamegyek. De valahogy én nem... Nem igazán merek olyanok előtt beszélni, akiket nem ismerek annyira, mert azon jár az agyam hogy vajon mit gondolnak rólam, lehet hogy butának tartanak, vigyáznom kell mit mondok, nehogy még akármi dologgal kapcsolatban felhasználja ellenem, stb. Nem mindenről merek véleményt formálni, mert lehet hogy 2 hét múlva megváltozik a véleményem arról a dologról és akkor félek hogy hülyének néznek. Ha átgondolom, így tudom, hogy ezek miatt nem kéne aggódni, és ez hülyeség, elméletben megy, de ott a beszélgetés közben valahogy nem is tudom...tudat alatt ezt érzem. És nem tudom magamból elűzni ezeket a gondolatokat, csak ha olyan emberrel vagyok, akit jobban ismerek.

A családdal én is beszédes, viccelődős, "jófej" vagyok - de rokonok előtt már nem, mert nem járunk azért minden nap össze - barátnőimmel is, van barátom is már több éve, szóval nem tudom mi a baj. Talán önbizalomhiány...? Szerintem nálad is ilyesmi van.. Vagy az hogy nehezebben bízunk meg az emberekben... De én mégis naivnak tartom magam... Akkor hogy is van ez?

Egyébként szerintem is az az igazi éned, amikor a családoddal vagy, hiszen ott nincsenek gátlások, nem gondolkozol hogy úristen mit fognak szólni ha kimondom mit gondolok... Nem érdekel, hiszen tudod hogy elfogadnak, legyél bármilyen is, és nem fognak kibeszélni a hátad mögött.

Egyébként szerintem nem olyan jó ha ilyen vagy (és most magamról is beszélek, hiszen én is ilyen vagyok), mert felhúzol egy falat, amin valaki át tud hatolni, valaki nem, és így kevés embernek adódik lehetősége arra, hogy megismerhesse az igazi éned. De persze ha más szemszögből nézzük, akkor lehet ez jó is, hiszen mivel nem mutatod ki annyira az érzelmeidet, és nem mutatsz meg magadból sok mindent, így talán kevesebb csalódás és bántalom ér.