Nőtt fel valaki elcseszett családban? Ha igen, mi lett belőletek?

Az ilyen emberek mindig sérülnek valamilyen szinten, ez elkerülhetetlen, például a gyerek fenekére nem csapó apánál a rettegés attól, hogy esetleg azt csinálja majd, amit vele az apja, így betegesen fél az erélyes neveléstől. Ez is rossz.

Tehát az ilyen családi körülmény közül származóknak nem feltétlenül abban mutatkozik meg a sérülés, hogy munkanélküliek, vagy nincsenek ambícióik, éppen ellenkezőleg. A "miért nem szeretsz, miért nem tisztelsz?" kényszere arra sarkallja a gyereket, hogy minél magasabbra törjön, mert tudat alatt vágyik a szülő tiszteletére, szeretetére, amiben sosem volt része. Ha nem a szülőtől, akkor mástól vágyik néha beteges szinten a megbecsülésre, tiszteletre, elismerésre, hiszen ez mindig hiányzott az életéből. És van még kismillió komplexus, ami így alakul ki, és bizony a sok verés hatására szexuális devianciák(apa- anyakomplexus, alárendeltségi vágy) is előfordulnak bőven. Én is ilyen emberekkel foglalkozom, és mindenféle munkakörből jönnek, de a személyiségjegyeik hasonlóak.

Bizony, ha csak arra alkalmas emberek vállalhatnának gyereket, akkor nem lenne annyi lelkibeteg ember, de a helyzet egyre romlik, mivel a szülők egyre kevesebb időt fordítanak a gyerekükre a munkájuk miatt, és egyre ingerültebbek, amit a gyerekükön és házastársukon vezetnek le.

Igen, abban nőttem fel és még mindig ebben az elcseszett családban élek 19 évesen, noha elvileg jövőre elköltözöm kb. 200 km-re a fővárosba...

Néha úgy gondolom, hogy sosem lesz belőlem normális, felnőtt ember, mert akárhogy próbálkozok, vannak dolgok, amik mindig megmaradnak. Abszolút megfélemlített gyerek voltam, és még ma is gyakran rettegek a családomtól...

de azért próbálkozom elvonatkoztatni magam tőlük és boldog lenni. Nehéz dolog, de többnyire azért megy, és remélem, hogy meg is maradok ezen az úton.

Utolsó vagyok, ami lemaradt: én nem hiszek abban, hogy aki elcseszett családban nőtt fel, az feltétlenül elcseszett felnőtt lesz. Csak akkor, ha hagyja is magát és meg sem próbál boldogulni, mert rossz szokás a sajnálkozás.

Az elcseszett gyermekkor csupán egy ingyen indok arra, hogy miért ne küzdjünk... de én nem hiszek ebben. Igenis lehet boldog mindenki, még ha ilyen múlt áll mögötte is.

Férjem.

Alkoholista verekedős apa, qrva nagypofájú és nemtörődöm anya. Visszahúzódó, de nagyon ragaszkodó. Nagyszerű apa imádják egymást a gyerekkel, viszont mint férj sajnos megbukott. (megcsalt mert változatosságot keresett)

Tehát részben próbálta az ellenkezőjét tenni mint amit otthon tapasztalt (gyereknevelés)

Részben viszont mivel nem volt normális értékrendje és képe képtelen volt tisztességes férjként viselkedni.

Ugyanakkor dolgos, nem iszik, nem dohányzik.