Most akkor hogy is van ez?

Mindig megbízható. Kiszámítható. Ritkán okoz meglepetéseket. Soha nem bánt meg. Tipikusan minden szülő álma. De akkor miért érezzük/érezhetjük azt, hogy ez kevés? Hogy mi többet szeretnénk..? Vágyunk azokra a dolgokra, amik megmutatják szem...élyiségünk vad és őrült részét. De vajon megélhetjük ezeket egy "jófiúval"? Vagy elveszménk vele a hétköznapok szürkeségében? És mi van akkor, ha rádöbbenünk, hogy mi valami többre vágyunk? Kitudunk lépni a kapcsolatból anélkül, hogy örökre nyílt sebet hagynánk a srác szívében?

És persze ott a másik véglet. "a rosszfiú". Miért vonzódunk hozzájuk? Mi a csábító abban, hogy kiszámíthatatlanságuk olykor megbízhatatlansággal is párosul ? Előfordulhat, hogy elhanyagol minket a barátai miatt. Többször a lelkünkbe tipor, és sosem kér bocsánatot, ahogyan elvárnánk.

Mégsem lépünk ki. Szinte mágnesként ragaszkodunk hozzá. Igen. Olyanok vagyunk mint a mágnes, aki önkéntelenül is tapad a fémhez, azonban a fém soha nem ragaszkodik a mágneshez. Mégis együtt vannak addig, amig egy nagyobb harmadik erő szét nem választja őket.

Miért jó ez nekünk? Tudatalattinkban rosszat akarunk magunknak? Hiszen az ilyen kapcsolatok ritkán végződnek "happy end-el", ugyanis az un. rosszfiú nehezebben képes a hosszútávó kötődésre. Egyszer csak elkezd bennünket hanyagolni, és többet van a barátaival, valamint egyre ritkábban találkozunk.

Az esetek többségében nem szakítanak. A szakítás nem az erősségük, ezért inkább megvárják, hogy ezt mi tegyük meg. Megvárják, hogy mi érezzük azt, hogy a kapcsolatunk elérte a végállomást. Te szállj ki először a vonatból. Te érezd magad rosszul.

Igen. A "rosszfiúk" többnyire gyávák érezelmek terén. Sokszor több teret, és több idót szeretnének. Azonban mégis sokszor eszükbe jutunk, hogy elengedtek minket. Átsiklik bennük, hogy az Ő hibájuk az egész. Nem kellett volna elengedniük. Hiányzik nekünk az a valaki, akit bennünk találtak meg. Egyre gyönyörűbbnek tartják a múltat. Egyre inkább érzik a kötődés hozzánk. Mégsem keresnek meg minket. Nem írnak. Nem hívnak. Nem kopogtatnak az ajtóinkon. Nem beszélnek arról senkinek, hogy mit is éreznek valójában ott legbelül. De ők sem tudnak mit tenni. Elalvás előtt mindig bevillan nekik az arc, akit nem láthatnak. A száj, amit nem csókolhatnak, és a szem, ami már nem rájuk ragyog. Mégsem tesznek semmit. Hagyják, hogy inkább az élet sodorja őket. Nem változtatnak.

Ezeket végiggondolva.. mégis kit válasszunk? Hol a jól bevált arany középút? Kire hallgassunk? A szívünk kitárulkozására, vagy az eszünk védekezésére..