Létezik olyan, hogy a szerelmünket nem tudjuk elképzelni a gyerekeink apjának, mert nem alkalmas rá, de elhagyni nem tudnánk?

4 éve vagyunk együtt, ő 26 éves, én 23 éves vagyok. Nagyon szeretjük egymást, ez az együtt töltött 4 év elég tartalmas volt. El nem tudnám képzelni nélküle az életemet, bár az ég nem látott még ilyen embert, úgy viselkedik, mint aki nem ebben a világban él. Aki találkozik vele, azt mondja, hogy nagyon fura fazon, de szörnyen érdekes. Úgy beszél, úgy viselkedik, amiből egy átlagember azt szűri le, hogy erősen drogozik, még ha ez nincs is így. Élt tudatmódosító szereken, mielőtt megismerkedtünk, de mondtam, hogy ezt én nem folytatom úgy vele és 1 éven belül még a fűről is leállt. Együtt élünk 1,5 éve, ő mostanában hangoztatja, hogy milyen vagány gyerekünk lesz, meg hogy a gyerek az ő különcségét fogja örökölni, ezenkívül kb 1,5 hete megkért, hogy lassan hagyjam abba a tabletta szedését. Nem hagytam, meg ez a téma most kissé stagnál, bejött egy dolog, ami miatt nem volt időnk erről tárgyalni, de érzem, hogy amint lecseng, előkerül újból. És a helyzet az, hogy muszáj is lesz átbeszélni, nem akarok köntörfalazni, hogy jaj ezt majd vegyük elő 2 hónap múlva, mert most nem alkalmas. A dilemmám nem más, minthogy úgy érzem, nem való neki gyerek, nem tud annyira "tradicionálisan" gondolkodni, hogy el tudjon látni egy gyereket. Azt tudom, hogy értem bármit megtenne, de ez egész más. Olyan, mint egy idealista kamasz, kamaszoknak meg nem való gyerek. Én tökéletesen ellennék gyerek nélkül még jó pár évig, ő viszont azon az állásponton van, hogy fiatal idealistáknak a gyerek egy új társ lehet, aki olyan lesz, mint ők, így nem lesz majd egyedül a felfogásával. Furának tűnhet, de már megszoktam. Kissé össze vagyok zavarodva emiatt, nem akarom, hogy most jöjjön egy mélypont a kapcsolatunkban, eddig minden oké volt. Lehet, hogy hülyén hangzik ez az egész, hogy akibe szerelmes vagyok, annak nem akarok gyereket szülni, de remélem, hogy akik elolvassák, érteni fogják a problémámat és nem kérdőjelezik meg az érzéseimet. Nagyon szeretem, meghalnék érte, de ezt nem tartom ideálisnak még. Szüleim példája van előttem, apám hasonló felfogású volt, mint a barátom, hamar elhagyott minket.

Mit tanácsoltok a későbbiekre nézve?