Hogyan kezeljem ezt a helyzetet? (anyós)

"sokmindent tett értünk "

Amikor ő segített nektek az is gond volt?

Mert feltételezem,hogy az ő segítsége jól jött nektek,és örültetek neki..

Akkor nem az a legkevesebb hogy 1 tányérral többet főzöl?

Ha nem akarod,hogy ott egyen akkor legyél te a gyorsabb.Az ő adagját vidd át neki,hogy "mama,meghoztam az ebédet,így nem is kell fáradnia érte,,,Jó étvágyat",és ott hagyod neki..

Azért ne felejtsd el,hogy ő is segített rajtatok..

Én azt csinálnám, hogy nem főznék :D

Legalábbis nem nappal, hanem akkor, amikor tuti nem állítana be.

Ha nem szólsz, akkor nem fog változni semmi.

Szerintem nem szeret főzni.

Én is hosszú évekig úgy főztem, hogy minden hétvégén Apósom és Anyósom is nálunk evett, mert Ők akkor dolgoztak.

Szombat vasárnap több fogásos ebéddel vártam őket.

Aztán Anyósom egyedül maradt és valahogy nálunk is mindig úgy alakult, hogy kaja időben jött. Sokszor reggel már az ő hangjára ébredtem, mert "korán kelő".A férjemmel mindketten itthon dolgozunk, nekem "van időm" főzni mindennap.

Nem is lett volna ezzel semmi baj, csakhogy Ő is gyakran kritizált (csak úgy, hogy én értsem:-), kiszolgáltatta magát, aztán 1 idő után már roppant idegesített, hogy még a széket sem tolja vissza maga után, mikor naponta 3x4x

megjelent. Ezt is hagytam a francba, viszont amiért a szavamat felemeltem és elég hosszú haragszomrád volt köztünk, az a következő volt:

Hosszú éveken keresztül az alábbi témákat kellett végighallgatnom étkezéskor:

Ez milyen, az milyen, ki miben volt a templomban, van pénze, de nem tud öltözködni, kinek mi a baja, milyen betegsége van, neki mi a baja, mi, hol mennyire fáj, sokszor jajgatva jött be, úgy ült le az asztalomhoz, de ha úgy gondolta nem látjuk, mindjárt tudott szaladni:-)

A férjemet is bevonta ezekbe a "fájdalmas, kit, hogy műtöttek" beszélgetésekbe, a végén már ebéd közben versenyeztek, hogy kinek mije fáj jobban. Na, ekkor szóltam a férjemnek, hogy akkor most állj! Ő próbálkozott, de mivel a mamának más témája nemigen volt,

így mindig besétált a csapdába. Mígnem egyszer letettem a kanalat és megmondtam, hogy elég volt. Én jó szívvel és nem kevés munkával megfőzöm a kaját, szépen megterítve eléjük teszem és utána mást sem érzek, csak azt, hogy az étellel együtt tömöm magamba azt sok mocskos, szennyes, beteg dolgot, ami elhangzik. Sérelmeztem azt is, hogy az én asztalomhoz miért csak nyögve és jajgatva lehet leülni és sóhajtozva úgy enni a főztömet, mintha moslékot tennék oda? Miért nem tudja azt mondani, hogy kérem a sót, helyette miért csak a szemét meresztgeti só felé? Sőt miért nem tud felállni csak egyszer 1 évben magától és odatenni, ha hiányzik valami.Na kb. 3-4 hónap volt a mosolyszünet, aztán kicsit engedtem, kicsit beszólt. Akkor megint szünet... úgy hogy most ott tartunk, hogy hetente 1x2 eszik csak nálunk. Én 50, Ő 70, de ez volt 30 és 50 éves korunkban is:-)

Sajnos én sem látok megoldást, ezzel együtt kell élnünk valamiért.Azt sem lehet, hogy ne jöjjön, azt sem lehet, hogy megmondjam miről beszélhet...Mindketten úgy viselkedünk, mintha tojáson lépkednénk, addig amíg újra nincs valamelyikünk részéről sértődés... ÁÁÁ!!

Ez lesz akkor is, mikor én leszek 70 Ő meg 90! :-)

Próbálj valahogy középen lavírozni... azt se engedd, ahogy Ő akarja, de Te se zárkózz el mindentől.

Sok szerencsét!