Távkapcsolatban élek, de én nem bírom tovább, szerintetek?

Havonta egyszer látjuk egymást. Néha megígéri, hogy többször is fogjuk, olyankor pontos dátumot is megbeszélünk, csak ezek sose jönnek össze, a családja miatt. Az otthoni programok az mind szent. Ő 20 én 18. Ezzel az a gond, hogy én beleélem magam, hogy végre látom, és akkor pofára esek, az nagyon rosszul esik. Amikor itt a hónap vége és láthatnám, az is körülményes, és nagy nehezen jön csak össze. Szeretem, szóval rosszul esik, hogy minden olyan macerás, 2hét után minden este ugy fekszem, hogy sírok, és alig tudok elaludni. Amikor megigéri, hogy felhiv másnap délután, és csak még plusz egy nap mulva ir egy sms-t más telefonjáról, amikor tudja, hogy számitana, ha felhivott volna, mert napi 1x ha beszélünk. Megértem, hogy nincs pénz a kártyáján, de hülyén fog hangzani, nem jelentene gondot neki az, hogy feltöltse, ez is inkább csak lustaság. És amikor a végére az sms-ben odairja, hogy veled fogok álmodni stb.. már csak üröm az örömben számomra, mert aznap is ugy aludtam el, hogy sirtam, és ezzel ő se tud mit csinálni igazán meg én sem. Szerintem ettől enyhén depressziós vagyok állandóan, vagy nem is tudom. Szeretem igen, elvileg ő is. De mit csinálok rosszul, hogy ez nekem ilyen rosszul megy?