A szülők mindenhol számon kérik a gyereken a házimunkát?

12:21

jó tipp az albérlet, de olyan szempontból, hogy próbálja csak ki a társbérletet, majd megtudja, milyen az amikor idegen ember után takarítja el a mocskot illetve balhézik ( jogosan ) annak trehánysága végett.Asszem vágyik majd vissza a szülői házban, mert ott legalább tudja, kinek mi a heppje, nem egy idegen ember szutykát kell kerülgetnie nap, mint nap, vagy egy házsártos főbérlő megjegyzéseit tűrni el időről - időre.

Én értem miről beszélsz, és teljesen jogos!

Nálunk vagyok én (lány) és az öcsém. Mikor kiskoromban/tól kezdve el kellett kezdenem segíteni a házimunkában, kaptam a dícséretet, ha elvégeztem (kb 6 éves lehettem, tesóm 3), például sepregetés, szemétlevitel.. Mikor 9-10 éves voltam, a nyári szünetben én főztem (imádok főzni, igaz akkoriban ez paprikás krumpli, vagy maggileves, meg ilyen egyszerű kaják voltak), és el is kellett mosogatni (mert ugye én főztem, én csináltam mosatlant, akkor mossam is el. Persze ha muter főz, akkor aki főz, az nem mosogat) Aztán ugye lettem/lettünk egyre idősebbek,nekem egyre több mindent kellet csinálnom, mikor meg lázongtam, hogy öcsémnek nem kell? Akkor azt a választ kaptam (kaptuk): ő FIÚ, és különben is, fiatalabb. Pfff. És akkor ezek után csodálkoznak az emberek (nők), ha a férjük egy tapló. De a fiukat ők is így nevelik... És ez az öcsém az, aki kineveti, és papucsnak nevezi a páromat, mikor én egész délelőtt főztem a 3 fogásos ebédet, majd ebéd után a párom mosogat el (hogy tudjak én is pihenni, meg szerinte a házimunka közösnek kell, hogy legyen). Öcsém szerint ez nagyon gáz, meg szerinte az ilyen nem férfi, csak valamilyen selejtes lény.

És visszatérve a témához, bár annyira azért nem kanyarodtam el. Mindezek után mindig azt kaptam anyámtól, hogy (én mondjuk 2-re értem haza a suliból, ő 4re melóhelyről) mikor hazaért, és én éppen még mosogattam, akkor "miért nem tudtad már hamarabb megcsinálni?????" És közben azt is elvárta, hogy jól tanuljak, hát, mit ne mondjak, lehettem volna 5-ös is, de csak 4,6-4,7 voltam. És én is mindig azt kaptam, hogy nem csinálok semmit, és lusta disznó vagyok (az öcsém még a szemetet sem viszi le, mondván: a házimunka a NŐ (!!) dolga), ő mégsem kapott soha, semmiféle szidalmazást. Ha szóba került, akkor is anyám mindig hangoztatta, hgy sosem csinálok semmit, egész nap csak ezt azt amazt csinálom. Én meg pofátlanul beégettem, hogy "amíg játszottál a gépnél, biztos nemvetted észre, hogy az összes ajtót lemostam", vagy mondjuk ha szerdán kezdett szidni, akkor ennyit mondtam: "nem tehetek róla, hogy hiába mosogatok vasárnap óta minden nap, de valahogy csak nem akar fogyni az a sok mosatlan, pedig akár egy órát is ott állok fölöttük..." És a kedvencem: ha vendégei jöttek, nekem kellett kitakarítani, mert ő ugye fáradt az egész napos munka után (hivatalnok) és mikor megdícsérik, hogy milyen szép a lakás, milyen szép rendben van, akkor ÉN gyorsan megköszöntem... :D Azóta nem csinál ilyeneket, elismeri a házimunkámat, igaz, már nem lakok itthon (nemrég költöztem el) Őket is meg kell "alázni", had tudják, milyen érzés, 2-3 alkalom, és hidd el, megköszönik a segítséget, majd egyre többre értékelik, végül leszoknak a "semmit sem csinál az a lusta disznó" kijelentésről. :D Sok sikert!

Én értem, hogy a KOMMUNIKÁCIÓVAL van a gondod - mint mindenhol. Nálunk az volt hogy amíg kisebb voltam, úgy 12-13 éves koromig, nem nagyon csinálhattam semmit, mert lassú voltam, nem elég alapos egy felnőtthöz képest, stb., stb. Így következetlenül nem lettem hozzászoktatva egyre nagyobb feladatokkal a házimunkához. Aztán jött a pálfordulás: gimisként, azzal a felkiáltással, hogy elég nagy vagyok már, meg hogy magamtól is észre kellene vennem már a munkát ebben a korban, hirtelen mindent kellett volna csinálnom. És fel lett téve persze rendre a lemez: semmit se csinálsz, semmire sem vagy jó, két fillér értékűt nem ér a munkád... Évekig tartó veszekedések mellett aztán kialakult egyfajta rendszer, ami alapján besegítettem a házimunkába. Ma már biztos vagyok benne, hogy sokat megspórolhatott volna magának anyám, ha szán arra egy kis energiát, hogy tudatosan és következetesen neveljen a munkára. Sokat megspórolhatott volna nekem is, ha időnként érzem, hogy hasznos amit csinálok. Nem lettem felnőttként rendetlen, odafigyelek arra, hogy tisztaság legyen a lakásban, de a gyerekemmel másként fogok bánni. Ugyanakkor ma már azt is tudom, hogy mennyire idegőrlő és lemerítő is tud lenni az, ha a napi megélhetésért küzd az ember bizonytalan munkakörülmények között. Hogy mennyi mindenre kell odafigyelnie egy nőnek egyszerre, állandóan kompromisszumokat kell kötnie, ha valakivel együtt él és felelős érte.

32/n

Nekem jobb helyzetem volt, de akkor még azon is fel voltam háborodva (eh, boldog kamaszévek, amikor még fiatal voltam és hülye :)).

Anyám tisztaságmániás, a veszekedések nagy része is bagatell dolgok miatt volt - vízcsepp a kézmosón, vízkarika a konyhapulton, stb.

Kamaszkoromban trehány és koszos voltam. A lakást nem is engedte volna takarítani, mert azt csak ő tudta megfelelően. A szobámon volt vita - mondjuk utólag már jogosan - mondván ha vendégek jönnek, hogy néz ki a retkes szobám a tiszta lakásban? Erre mondtam, hogy az ajtót lepucolom és rá lehet csukni. Itt fogyott ki anyám a további érvekből :)

Mosogatás rotálódott, mikor ki, apám elég sokat segített és segít most is.

Nekem rendre azon durrant el az agyam, amíg otthon laktam, hogy soha nem kértek, hanem "azt hittem, gondoltad, hogy arra gondolok, hogy...". Nem, a gondolatolvasás soha nem ment és nem is fog. Százszor elmondtam, hogy KÉRJEN meg és megcsinálom - illetve legalább pár perccel korábban szóljon. De utólag ment a "azt hittem tudod, hogy arra gondoltam, hogy mosogass el". Egyszer nyeltem egyet, ebéd után bementem, hogy "elmosogassak?". "Neeem, majd én".

Ezt a kört lefutottuk párszor, oké, majd szól. Onnan megint jött a gondolatolvasós történet.

Már sok éve elköltöztem, nem élek retekben, de heti egyszer takarítok, nem naponta. Íróasztal szent tehén, azon kupi van, de csak így találom meg a cuccaimat, még a férjem se nyúlhat hozzá, mert leharapom a fejét.

Viszont akárhányszor jönnek anyámék látogatóba, kéretlenül nekiáll takarítani. Ezt egybeköti egy "házkutatással". Amikor a kifejezetten itthonra, kettőnknek fenntartott ruháimat kihozta mutogatni, ott durrant el végképp az agyam. Apám csak pislogott, anyámmal meg ordítottunk egymással - ő miért nem fogadja el, hogy saját életterem van - én meg a hálátlan dög voltam, hogy meg se köszönöm a segítséget (nem kértem, és nem is gondoltam rá!!).

Mióta minden cuccra azt mondjuk, hogy a férjemé, nem mernek annyira belenyúlkálni. Bár a múltkor nehezen magyarázta ki a tangás fiókját...

A gond azzal van, hogy tulajdonképpen hálát várnál azért, ami a kötelességed. Ezért írtam, hogy ballagj el albérletbe, menj el dolgozni, és naponta megdicsérheted magad, milyen ügyesen rendben tartod a lakást.

Vagy: te tudod, hogy megcsináltad. Mit foglalkozol azzal, hogy mit mondanak? Vagy ha ennyire zavar, miért nem ülsz le velük, és beszéled meg? Ha pedig nem lehet velük beszélni, irány az albérlet. Senki nem köteles nagykorúként a szüleivel élni.

Én is sokszor megkaptam ezt a jelzőt, "nem csinálsz semmit! "

Na ilyenkor jött az ötlet :)

Mikor jött a nagy ordítás hogy " te sosem csinálsz semit!"

Egyszer csak mosolyogtam és azt mondtam: "Igen? :) HA télleg úgy érzed hogy nem csinálok semmit, akkor megmutatom, hogy számomra mi a "nem csinálok semmit" dolog. Utána 2 vagy 3 napig nem csináltam SEMMIFÉLE munkát. DE semmit még a szárítóról leesett ruhát sem vettem fel. És akkor Anyu egy kicsit elhallgatott..Pár nap múlva megkért hogy (!!!) Légy szíves, mosogass már el, mert 5 percre el kell mennem... ( a légy szíves, már nagy haladás volt.)

Aztán hazaért, és egy "köszönömmel" zárta... Na ott végre mondhatam hogy szívesen.

És azóta a nagyját én végzem a házimunkának, de valahogy mindig kapok egy "köszi"-t Anyutól vagy Aputól :)