Szerintetek nem vagyok normális? Nem tudom értékelni azt, hogy biztos munkahelyem van?

Az a helyzet, hogy 1,5 éve dolgozok orvos asszisztensként, eddig fél évenként voltam meghosszabbítva, most 2012-ig meghosszabbítottak, nagyon elégedettek velem. Most végzem el az ápolói sulit, így munka mellett, és annyira szeretnek itt ezen az osztályon, hogy 99%, hogy itt fogok majd elhelyezkedni elsőre. Szeretnek is, én is szeretem a kollégáimat, és már van némi helyismeretem.

Félreértés ne essék, én vagyok olyan hülye, hogy érdekesnek találom a munkámat, mmint az ápolói részét is.

Azzal van a gondom, hogy mikor megkaptam a szerződésemet egy felől nagyon megkönnyebbültem, h huh most 1,5 évig nem kell aggódnom, h mi lesz, ha nem hosszabbítanak meg. Viszont elfogott egy nagyon rossz érzés, elképzeltem, hogy még 1,5 év és talán még több ugyanígy, 21 nap szabadság évente, és nem tudom, hogy a monotómiába nem fogok-e beleroppanni... Hangsúlyozom, nem a munkámmal, az ápolósággal van a gondom, hanem azzal, hogy évekig minden ugyanolyan lesz. Még csak 22 éves vagyok, kénytelen vagyok dolgozni, ugyanakkor még annyi mindent nem éltem át, és ebből a fizetésből, meg ennyi szabadsággal még sokáig nem is fogok átélni semmit sem.

Olyan lehangoló ez az egész.

Ti hogy bírkóztok meg ezzel? Mi a megoldás? Gyakori munkahely váltás? Én nem tudom. Csak az ilyen segítő szakmákhoz van némi tehetségem, készségem, máshoz nem. De a munka jellegétől függetlenül biztos vannak, akik hasonlóan éreztek, éreznek, hogy úristen, egész életemben mindennap 8 órában ezt fogom csinálni?

Tudom, hogy muszáj, de olyan nehéz elfogadni. :(