40-es, 50-es férfiak és nők hogyan élik ezt meg?

Az én anyukám is most lesz 71 éves és engem is egyre jobban elszomorít az, hogy megöregszik. Ha belegondolok abba, hogy 10 év múlva 81 lesz, eléggé elborzadok, pedig az még a jobbik eset lesz, mert azt jelenti majd, hogy életben van.

Nem könnyű dolgok ezek. Persze, hogy bennünk úgy élnek, mintha fiatalok lennének.

Anyám a 75-öt töltötte, és világéletében nagyon aktív volt: sétált, vitte az unokákat kirándulni, utazott a nyugdíjasklubbal, piacra járt stb.

Az kb egy 5-6 évvel ezelőtt volt, hogy láttam rajta, hogy kezd fáradni, lassulni. Aztán a kovidos időszak alatt nem nagyon ment sehova, és teljesen összezuhant. Szó szerint a buszmegállóig alig bír elmenni, pedig az kb. 350 méter. Van már egy dédunoka, alig ismerik egymást, mert programra nem viszi el, az ő lakásában (kicsi) idegesíti a gyerek (6 éves), nem tudja lekötni, átmenni hozzájuk pedig nincs kedve. Ne értsetek félre, nem kellene vigyáznia a gyerekre vagy ilyesmi, csak mi, a gyerekei annyira sajnáljuk, mert az unokák annyira szerettek vele lenni, ő is nagyon szerette őket, olyan jó programok voltak, nagyon szerettek együtt lenni.

És ami a legrosszabb, az utóbbi 1-2 évben szellemileg is hanyatlásnak indult, mindent elfelejt, nem látja át a dolgokat, hülyeségeket vásárol össze... kitalál dolgokat, ami miatt kb minden barátnőjével összeveszett (pl. a Juci elvitte a kávéscsészéjét, mikor nála volt vendégségben, ilyesmik)

Szörnyű ilyennek látni az én aranyos, aktív, humoros anyámat, engem is nagyon megvisel, de sajnos el kell fogadnunk, hogy az időskor, az ilyen (is lehet). Türelmesnek kell lenni, mást nem nagyon tehetünk.

Én 45 vagyok, még nem látok semmit anyukámon, fáj itt-ott, de semmiben sem korlátozza még, most kezdi élvezni a nyugdíjas éveket.

Viszont nagyon sok ilyen korú ismerősömnek már meghaltak a szülei, vagy az egyik szülője. Ha ebbe belegondolok, akkor egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy az én anyukámmal is ez lesz.

Nagyszüleimen láttam a leépülést annak idején. Nagyon rossz érzés volt, ahogy akikre mindig felnéztem, akik mindig mindent tudtak, akik mindig mindent elintéztek, megoldottak, egyszerre csak olyan kis gyámoltalanok lettek.

Amíg jön - megy, el tudja magát látni, a korához képest aktív életet él, addig nincs nagy baj.

Az öregség meg ezzel jár. Az ember fokozatosan leépül.

Így is hálás lehetsz a sorsnak, hogy anyukád még itt van veled és láthatod megöregedni! Sokan vagyunk, akiknek fiatalon ment el az anyukája...

Lakott az utcánkban egy parasztbácsi, aki 80 évesen még hajtotta ki a birkákat, 85 évesen még kijárt dolgozni a szőlőbe! Soha nem cigizett, soha nem alkoholizált. Igaz, minden nap megivott reggel egy pohár vörösbort, de nem többet!

Nekem szerencsém van ilyen szempontból, mert az én anyám nagyon fiatalon szült (becsúsztam), így "szinte együtt nevelkedtünk" (erős túlzással). 45 vagyok (F), anyám 62 éves lesz, messze fiatalabb, mint a korosztályom szülei. Még elég jól tartja magát, kisebb ízületi gondjai vannak, egy kicsit itt fáj - egy kicsit ott fáj, de nagy probléma még nincsen, meg hál' istennek mentálisan is rendben van. Apróbb jeleit már látom, hogy telik az idő, hamarabb fárad, de még egy 10 évig rendben lesz, azt gondolom. Persze ezt sose tudni előre. Azonban én már most sokat agyalok azon, hogy mi lesz 10 év múlva, hogy oldjuk meg a szeretetteljes, méltó, aktív időskorát. Egy biztos: ami csak tőlem telik, mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy neki jobb, könnyebb és főként boldogabb legyen. Nem fogom magára hagyni idős korára egyedül. (Ösztönösen is) brutál jó anya volt egész életében (most is az), mindig, mindenhol, mindenben segített (nem csak nekem, hanem mindenkinek, ő ilyen Teréz anya típus), soha életemben nem cseszett le semmiért, nem mondta, hogy de hülye vagy édes fiam, nem szólt bele semmibe, teret adott, engedett szárnyalni, de mindig ott volt mellettem, ha szükségem volt rá. Én azt gondolom, hogy mivel már most rengeteget agyalok a jövőbeni dolgokon, és ahogy látom, hogy anyósom öregszik (ő 76 éves) (a párom szintén 45), így látom, hogy "kb mire számíthatok majd" az én anyámnál is nagyjából. Szerintem fel leszek rá készülve lelkileg. Édesapám már régóta nincs, 22 éve, ő nagyon korán ment el. A halála után pedig iszonyat erősen összezártunk mi hárman (a húgom, anyum és én, akik itt maradtunk apu után). Rengeteg nehézségen mentünk keresztül külön-külön is, de mindig ott voltunk egymásnak, számíthattunk a másikra, ha baj volt. Biztos vagyok benne, hogy anyám időskora is ilyen lesz. Együtt csináljuk végig, mindannyian, közösen, ahogy az egész életet. Anyám idősgondozó is volt az életének egy bizonyos szakaszában több évig, sokáig, nagyon sokat mesélt ezekről a dolgokról, akár a fizikai részéről akár a mentális oldaláról és én is személyesen ismertem az összes gondozottját (néha helyettesítettem is anyámat 1-2 hétig), láttam az ott megjelenő problémákat, nehézségeket, így valahogy jobban belelátok az életvégi helyzetekbe. Bízom magamban, hogy nem fog "megijeszteni" majd a saját anyám öregedése sem és lesz erőm meg kitartásom a maximumot kihozni magamból is és az ő állapotából is. Egyelőre bízom magamban, bizakodó vagyok. Neked is azt tanácsolom, hogy próbálj mindig optimista lenni, bizakodj, ne ijedj meg az ismeretlentől. Ha meg tudod őrizni a pozitív szemléletedet, sokkal egyszerűbb és könnyebb lesz neked is, mint ha félsz az ismeretlentől. A kihívásokra ne problémaként, gondként, bajként tekints, hanem megoldandó feladatként, az öregedésre pedig szintén ne problémaként, hanem az élet természetes velejárójaként és hozd ki belőle a legtöbbet, amit csak lehet, hogy mindenkinek a lehető legjobb legyen. Mind fizikailag, mind mentálisan.

Mindenki szüleinek hosszú, boldog és főként egészséges, gondtalan életet kívánok! A legjobbakat!

Persze nektek is.