Hogy lehet feldolgozni, hogy olyan családba születtem, ahol soha sem szerettek? 26/N

Sokgyerekes családban én voltam az egyetlen lány. Apánk lelépett, új családja lett, minket nem keresett. Anyám mindig éreztette velem, hogy nem érek annyit, mint a testvéreim.

10. osztályig kitűnő tanuló voltam, de annyiszor elmondta anyám, hogy semmire nem vagyok jó, semmi nem lesz belőlem, hogy végül teljesen depressziós lettem, így az utolsó két évben romlottak a jegyeim. Mindig orvos szerettem volna lenni, 3 ponttal csúsztam le a felvételinél.

Itt nyilván megint jött anyámtól, hogy mekkora szar vagyok, erre sem voltam képes, ő megmondta, hogy így lesz.

18 évesen akkor elkezdtem dolgozni egy közeli boltban árufeltöltő-takarító munkakörben, de anyám az egész fizetésemet követelte, mert "amíg az én házamban laksz, addig én mondom meg, mi lesz azzal a pénzzel"

21 voltam, amikor eljöttem onnan, mert már nem bírtam az állandó verbális megalázást, hogy mekkora szar vagyok. Ez 5 éve volt, akkor én úgy voltam vele, hogy tudja a telefonszámom, keres majd, ha akar. Azóta sem keresett.

De hiányzik, akkor is, ha soha nem volt egy jó szava sem hozzám, mégiscsak ő az anyám. Annyira egyedül vagyok a világban.

Félek felkeresni, mert egyrészt rettegek attól, hogy még jobban utál. Másrészt meg most aztán tényleg lenne indoka nevetni rajtam, hogy mekkora senki lett belőlem (senkim sincs, minimálbéren vagyok, az albérletet is alig bírom fizetni). Tényleg igaza lett, hogy semmire sem vagyok jó.

És a legrosszabb az egészben, hogy egyre irigyebb vagyok más velem egykorúakra, nekik vannak szerető szüleik, jó munkájuk, lakásuk, kocsijuk, szép ruháik, én meg csak attól rettegek, mikor válok hajléktalanná.