Hogy lehet feldolgozni, hogy olyan családba születtem, ahol soha sem szerettek? 26/N

Hát, mit mondjak, ennek én a szöges ellentéte vagyok, de az én sztorim sem kecsegtet jobb jövőképpel.

Engem anyám mindennél jobban szeretett a világon, de tényleg, olyan szinten, ami szavakkal ki sem fejezhető. Ebben nőttem fel, aminek az lett a következménye, hogy ezt a szintű rajongást vettem alapvetésenk.

Ennek pedig az lett a hosszú távú következménye, hogy párkapcsolat-keresésnél egyszerűen nem adom annál alább, minthogy engem valaki rajongásig szeressen. Ami ennél enyhébb szeretet, az egyszerűen nem üti meg azt az ingerszintet, amit elfogathatónak találnék. És tudom, senki nem fog engem soha úgy szeretni, mint az anyám, ezért örökre egyedül maradok. De legalább a gyerekkorom szeretetben telt, és egy végtelenül magányos felnőtt időszak vár rám.

Te valószínűleg azt a szeretetet megkapod majd másvalakitől, amit én az anyámtól kaptam. Annyi a különbség kettőnk között, hogy én gyerekként éltem meg a csodákat, felnőtt koromra meg már nem maradt belőle, neked, ha minden jól megy, fordítva lesz majd ez. Mert te meg tudod majd becsülni azt, aki szeret.

#3 Már hogy tudná megpróbálni, ha a lakását nem bírja kifizetni a munkájából? :O

Suli mellett is kell megélhetésre pénzt szerezni, a munkát nem tudja otthagyni, aki meg azt mondja, hogy a nulláról képes muka mellett egy orvosit elvégezni, annak annyit válaszolnék, hogy akkor tessék, meg lehet mutatni, és majd ha sikerül, akkor 6 év múlva megtapsolom!

-.-

Ne értsen félre senki, nem ellendrukker vagyok, csak reálisan látom a mai Magyar világot.

Aki nulláról indul, annak mocskos nehéz segítség nélkül!

ÉLNI is, nem csak feljebb jutni!

Még annak is nehéz, akinek van segítsége, de akinek senki és smemi nincs tényleg... Hát megemelem a kalapom azelőtt, aki eddig is el tud egyáltalán jutni!

Én szívesen segítenék ebben amúgy - ha tudnék, de itt most nem ez a kérdés lényege.

Ami viszont igen, abban meg sajnos én sem tudok, és szerintem más sem. :(

Egész életen át tartó szenvedést valószínűleg egymagad nehezen tudnál feldolgozni ilyen körülmények között. Talán még egy szakember sem tudna, szóval ne agyalj rajta, hogy most felkeress egyet.

A depresszió valószínűleg maga alá gyűrt, de lenne hajlandóságod most kitörni, ha ezeket le tudtad írni. Nem tudom, milyen munkával keresel most minimálbért, de van bolti múltad. Én a helyedben erősen koncentrálnék az életminőségem javítására, jelentkezz ALDIs, illetve LIDL-ös munkákra. Van felvétel nagyon sok helyen, és nem fizet keveset. LIDL-nél van lehetőség túlórára, én azt mondom dolgozd ki magadból alaposan a rossz gondolatokat; vagyis dolgozz, ne gondolkodj sokat, húzd ki magad ebből a helyzetből.

Valamint ne maradj egyedül.

Egy-két futó ismerősöd csak van. Próbálj meg kialakítani valami jobb baráti viszonyt, "akaszkodj" rájuk. Ha ezt el tudod idővel valakinek mesélni, jobban fogod magad érezni.

Fel ne vedd anyukáddal a kapcsolatot. Nem sülne ki belőle semmi jó. Nem kapnál sem szeretetett, sem megbecsülést sem egy szép szót tőle.

Csak felgyorsítaná a negatív gondolatok áramlását.

Tudom hogy az anya hiánya egy életre végig kíséri az embert és titkon mindig szeretné ha máshogy alakult volna.

Tényleg, akkor mennyire is hiányzik a saját érdekedben ne vedd fel vele a kapcsolatot.

Én 35 éves nő vagyok, lelkileg hasonló érzésekkel. Nekem a gyermekkorom nem volt ennyire vészes, de alkalmatlan szülők neveltek fel. 35 évesen jutottam el arra, hogy rajöttem, minden mentális és életbeli problémáim a gyermekkoromból, vagyis a szüleim hozzáállásából fakad. Most jutottam el oda, hogy felismertem hogyan manipuláltak, hogyan irányítottak, hogyan befolyásoltak egész életemben. Mármint anyámmal évekig harcoltam, hogy elismerjen és elfogadjon, de csak most értettem meg, hogy ez soha nem fog megtörténni. Hiába mondok BÁRMIT, nem akarja elfogadni, nem akarja megérteni. Azt mondja, hogy az érzelmeim kitalált lelki képek. Nem ismeri el semmilyen szinten őket. És jelenleg úgy alakult a helyzet, hogy az egész család összefogott ellenem, és senki sem áll velem szóba, hacsak nem térek vissza ahhoz a megalázkodó és roppant mértékben elnyomott és alkalmazkodó viselkedéshez, ahogy eddig viselkedtem velük, hogy befogadjanak. Viszont most már rendesen gyűlölöm őket, és gyűlölöm, hogy miattuk lettem egy lelki roncs.

Az egész életem egy rakás szerencsétlenség. Három szakmám van, mégis munkanélküli vagyok egy éve. Sehova nem vesznek fel, a jelentkezések 98%-ában be sem hívnak. A három szakmával kitörölhetem a seggem, mert egyiket sem szeretem, és egyiket sem akartam sose tanulni, csak persze anyámék miatt nem tanulhattam azt, amit akartam. Egész életemben úgy neveltek, hogy semmirekellő vagyok, és hogy nekem semmi sem sikerülhet, amit én szeretnék. És ez be is vált. A lenyomatuk ott van az agyamban, és nem tudok tőle megszabadulni. Értéktelennek érzem magam, lassan már egy interjúra sem merek elmenni, mert úgy érzem, hogy rakás szar vagyok.

Egyetlen fény az életemben a párom, és az ő családja. Nagyon nagy segítség, hogy ők léteznek.

De ettől függetlenül sajnos a mentális nehézségeimen nem tudnak segíteni. Nem vagy egyedül, hisz rengetegen küzdünk ezzel. Egyetlen megoldást abban látok, hogy ha megtanuljuk szeretni és értékelni magunkat, és elhinni, hogy sokkal többre vagyunk képesek. Sajnos ennél több érdemi segítséget nem tudok mondani, hiszen nekem sem sikerült még kimásznom ebből a gödörből.