Mérgező apai családi kapcsolatból, hogy lehet kilépni?

#6-os válaszoló vagyok.

Ilyen mérgező kapcsolatból kiszállni vagy kezelni sohasem könnyű. Ami a lényeg, hogy te egy felnőtt ember vagy, s bizony tetszik vagy nem, de meg kell védened magad vele szembe. Főleg azért, mert rengeteg történetet hallottam már arról, hogy a gyerek olyan lett, mint az egyik vagy mindkét szülője. Bántalmazott gyermekkor, s a gyermek szenved. Szülők alkoholisták, gyermek sérül. Majd felnőttként tele szorongással, szégyennel, félelemmel, s alkoholhoz nyúl. Pár év múlva alkoholista, agresszív, mint a felmenői. S ugyanúgy bántalmaz másokat.

Sajnálom, de most saját magadat kell előtérbe helyezned, s önzőnek kell lenned, s nem a család többi tagjával foglalkozni. Amit apád művel az tulajdonképpen érzelmi zsarolás. Öngyilkos akar lenni? Ha ez segélykiáltás, akkor ahhoz pszichológus vagy pszichiáter kell, mert bizony nem a te feladatod megmenteni. Ha látja, hogy ezzel szorongást indít el benned, akkor ettől ő erősnek és többnek hiszi magát, aki téged a kezében tarthat. Hasonló ez azokhoz, akik veréssel fenyegetik a másikat, de kezet soha nem emel a másikra. Ellenben emberére akad, s az odaáll elé, s közli nyugodtan belenézve a szemébe félelemmentesen, akkor hirtelen elszáll a bátorsága, mert látja nem veszik komolyan.

Jöjjön az én történetem:

36 éves vidéki nagyvárosban élő férfi vagyok. Gyermekként apám bántalmazott minket. Pénteki programja a kocsma volt, s mindig vártuk hogyan jön haza. Akadt amikor jó kedve volt, s táncolt. De olyan is, amikor cirkuszolt, akkor örülhettünk, ha megúsztuk ordibálással. Ha nem akkor vagy anyámat verte meg vagy engem esetleg mindkettőnket. Anyám baleset folytán tartós beteg lett, így nem tudott dolgozni, de segítséget se mert kérni. Apám, ha nem dolgozott sokszor horgászot, mert neki az volt a kikapcsolódás. Eközben én vigyáztam a beteg anyámra, s én jártam vásárolni. A multicégeknek akkor még nyoma sem volt. Kisboltokba jártam, s sokszor volt, hogy szombatonként 4-5 alkalommal kellett mennem, mert gyerekként annyit nem tudtam cipelni, mint amennyit vásárolni kellett. Ameddig más gyerek kint játszott, addig én vagy az udvaron a kutyámmal egyedül esetleg bent vigyáztam anyámra, amíg alszik. Azt gondoltam a viselkedése az alkohol miatt volt. Majd jött a fordulópont.

11 éves voltam, s már elkezdtem az ötödik osztályt. Szintén péntek esti kocsma volt. Én elaludtam, majd arra ébredtem, hogy pofoz, s ordibálva mondja, hogy miattam veszekednek állandóan, s mindennek én vagyok okozója. Kertes házban laktunk, ami albérlet volt egy szobával. A szoba ajtó felső része üvegből volt, s volt egy alacsony magasságú dohányzóasztal is. A szobaajtóból kiverte az összes üveget miközben ordította, hogy milyen erős. Majd rá ült a dohányzóasztalra, ami az ő súlya alatt összetört. Anyám ekkor megpróbálta az asztalt összerakni, amikor adott neki egy pofont, majd letérdeltette, s miközben pofozta mondogatta, így kell nevelni valakit. Aztán jóformán beleájult az ágyba. Kis takarítás után anyám is lefeküdt. Apám háton feküdt, s én odamentem halkan, s megnéztem hol dobog a szíve, s akkor eldöntöttem véget vetek ennek a dolognak, s kimentem a konyhába. A szerencse az volt, hogy aznap mosogatott anyám, s mindent máshová pakolt ezért nem találtam meg a nagy kést, amivel le akartam szúrni. Fél óra keresgélés után feladtam, mert féltem felkelnek, s megint bántani fogja az anyámat. Másnap nem emlékezett mit csinált, s mikor anyám elmesélte neki egy nagy adag körítéssel, ami nem volt igaz megijedt, hogy börtönbe kerülne, ha még egyszer ilyet csinálna, s onnantól kezdve azt hittem minden rendben lesz, de rá kellett jönnöm, hogy nem az alkoholtól volt olyan, amilyen. Hanem saját maga volt ilyen.

Költözés után lett saját szobám. Jött a ballagás. Csórók voltunk, ez látszott is rajtam, de az osztálytársaim elfogadtak, nem bántottak. Az iskola volt a menedékem, ahol biztonságban éreztem magam. Nem voltak terveim a jövőre nézve, senki nem is segített benne, hogy melyik iskolába kellene tovább mennem. Sodródtam az árral. Ahová kerültem csupa velem egykorú fiú volt. Feltűnt nekik a csóró kinézetem, s az, hogy mennyire félénk vagyok. Elkezdtek bántani, beszólogatni, s úgy éreztem számomra vége a világnak. Megpróbáltam öngyilkos lenni, de nem tudtam megtenni, s mivel búcsúlevelet megtalálták, így fél évig pszichológushoz kellett járnom, de nem mertem mesélni mi folyik otthon, s ezért mindent az iskolára fogtam, mert féltem intézetbe kerülök, s anyám egyedül marad apámmal, aki agyonveri.

Félénk maradtam továbbra is, semmilyen jövőbeli tervekkel. Tinédzserkoromra azonban a fizikai bántalmazások abbamaradtak, amit nem értettem, mert vékony gyermek voltam, s felnőttként is vékony testalkattal rendelkezem míg ő a hagyományos bicepsszel rendelkező kissé husis férfi volt. Szóbeli beszólásokat kaptam, de mást nem. Anyám akkor mesélte el, hogy ő neki is hasonló gyermekkora volt, mint neked kedves kérdező. Nem tudtam sajnálni, mert én akkor sem voltam olyan, mint ő, s én sem váltam olyanná, amilyen ő volt. Sőt! Betöltöttem már a 18-at, amikor egyszer mindhárman otthon voltunk, s felkapta a vizet. Felugrott a számítógép elől, s én reflexszerűen anyám elé ugrottam, s dühből közöltem vele, hogy nagyon gyorsan üljön vissza, mert ha kezet emel anyámra, akkor beleverem a fejét a monitorba. Annyit mondott csak, hogy kinyilt a csipám, de visszaült. Ő volt az erősebb, de láthatta, hogy nem félek tőle. Utána nem mert beszólogatni főleg miután elkezdtem dolgozni, s tudta, hogy anyagilag függetlenedni tudnánk tőle.

Nem voltam túlfizetve, párkapcsolatok nem működtek, mert nem voltam soha szerelmes, így komolyabb érzelmi viszony nem alakult ki senkivel maximum az ilyen "ismeretség extrákkal". Így otthon éltem, s nem igazán volt spórolt pénzem se. Anyám megszabadult tőle, de ezt úgy tudta kivitelezni, hogy összejött mással. Aki persze jónak mutatta magát, de hamar kiderült, hogy ismét egy rossz gyerekkorral rendelkező felnőttként érzelmileg fogyatékost sikerült kifognia. Akkor nagy erő kellett bennem, hogy ne az legyen az életcélom, hogy állandóan megvédem őt, hanem én legyek az első, s ne pedig más döntéseinek az elszenvedője. Ő viszont nem csak áldozat volt, hanem sokszor tündökölni is akart benne, ezért sokat panaszkodott, ami átment olykor mártír típusba. Ha valamivel kapcsolatban jeleztem nem tetszésem vagy kiálltam magamért, akkor jött a megsértődés, s a szokásos duma, hogy majd mi lesz, ha ő nem lesz, s vonat alá megy, mert ő nem ezt érdemli. Sokszor azonnal, de akadt olyan, hogy másnap még én nyitottam felé vagy kértem bocsánatot.

Akkor ismertem meg valakit, akivel megegyeztünk, hogy össze szedem magam anyagilag, s pár hónappal később tavasszal összeköltözünk, s a jó kapcsoltnak köszönhetően utána nem csak haverok, hanem lakótársak is leszünk. Az anyám élettársa nem verekedett, de ivott, s sokszor a rossz gyerekkorára fogta. Én ezt nem tudtam tolerálni, s a véleményemnek hangot is adtam. Jött egy veszekedés, amikor már annyira elszakadt a cérna nálam, hogy amikor anyám magából hatalmas áldozatot csinált, s elsírta magát a szokásos szöveggel, hogy vonat alá megy. Akkor közöltem vele, hogy az ő választása volt, hogy sz*rt a f*sra cserélte, s nem ő az áldozat, hanem én. Valamint menjen nyugodtan a vonat alá, s akkor elé raktam a laptopom, hogy mikor érkeznek az érkező vonatok, s mennyi idő odaérni, s még hozzá tettem nem érdekel mit csinál. Nem kell mondanom, hogy még mindig él, de soha nem hozta fel azóta ezt a mondatát, de semmi olyan kijelentést nem tett, hogy öngyilkos lesz.

Hasmenéssel, szédülésekkel, rosszullétekkel küzdöttem, amelynek orvosi kivizsgálás után pszichés okot állapítottak meg. Gyógyszert is szedtem rá. Amikor elköltöztem több, mint 200 km-re tőlük megnyugodtam. Fizikailag, s érzelmileg is jól voltam. Apámat ekkor már hét éve nem láttam, anyámmal pedig lépéstávolságot alakítottam ki. Nagyjából három naponta beszéltem vele a munkára fogva, s szabadság alatt is maximum két napot töltöttem itthon. Majd jött a telefon, hogy összevesztek az élettársával, aki azzal fenyegette meg, hogy elvágja a torkát. Sírt, zokogott. Mondtam neki menjen be a városba emberek közé, s csak nekem vegye fel a telefont. Tegye rezgőre, s ha egymás után három hívást kap az én vagyok. Így tett. Vonatra ültem, s hazajöttem. Hazaértem, s az élettársa azt hitte, ő jött haza, s egy "Hol a k*rva anyádba voltál?" mondattal fogadott. Meglepődött, hogy én vagyok, majd számon kértem, hogy beszél. Nem mert válaszolni, majd miután még kétszer megkérdeztem, akkor nekem jött azzal a szöveggel, hogy nagy embernek képzelem magam, ekkor földre löktem, s beletérdepeltem a mellkasába, s eltört két bordája is. Nagyjából egy perc múlva elkezdett könyörögni, hogy mi egy család vagyunk, oldjuk meg. Ekkor hívtam haza anyámat. Azóta fél tőlem, s bármi van nem mer nekem szólni semmit vagy, ha felemeli a hangját, akkor rögtön rászólok, ekkor elhallgat.

Fővárosi életem négy év szakadt meg, amikor már a spórolt pénzemet elvitte az albérlet, s a volt lakótársam hülye döntései, akiről időközben szépen lassan kiderült a húzásai. Mint az, hogy nem ment dolgozni, ezért kirúgták vagy drogos szexorgiákon vett részt. Teljesen kiborultam, s azt gondoltam minden hülyét bevonzok, amiből elegem van. Jött egy email a lakbér emelésről, s ezt használtam indoknak, hogy felmondjak, s hazaköltözzek, mert úgy voltam vele választanom kell a két sz*r között, akkor a kisebbet választom.

Egy ideig nyugalom volt itthon, de elindultak a kocsmázások nála ismét, s sokszor aludni sem tudtam. Szembe tudtam vele szállni, s hiába arattam elsöprő sikert, ha felhúztam magam annyira, hogy sokszor aludni nem tudtam, s napokig ezen rágtam magam, hogy a megoldás a költözés lenne, de egyedülállóként nagyjából kétszázezer forint spórolt pénzből nem tudnék visszamenni a fővárosba, s normális lakótársat találni, mert akikben bízok már rég családosak vagy párkapcsolatban élnek.

Sajnos ez meglátszott rajtam, s többször voltam már pszichésen rosszul a kimerültség és az idegeskedés miatt, s ezt kihasználva tulajdonképpen mondvacsinált indokokkal munkára alkalmatlannak nyilvánítottak, majd nem fizetett táppénz miatt felmondást választottam. Ugyan nyugodtabb vagyok az új munkahelyemen, de itthon ugyebár mennének az érzelmi zsarolások, amire nem ülök fel, ellenben a viselkedésük felidegesít nagyon.

Ekkor az orvossommal hoztunk egy közös döntést, s szorongás erős tünetei miatt pszichiáterhez küldött. Szerencsés voltam, mert igyekezett a legjobb TB támogatotthoz küldeni. Ugyan feszélyezve éreztem magam, de mindent elmeséltem neki, aki kedélyjavítót írt fel nekem, amit csak olykor szedek be. Ellenben az álláspontommal egyetértett, hogy egyedülállóként ilyen keresetek mellett egyedül nem tud megállni az ember a lábán, s legtöbben pedig párkapcsolatba menekülve szabadulnak meg a mérgező környezettől. Továbbá szimpatikus volt neki, hogy felvállaltam, hogy tisztába vagyok azzal, hogy mi a probléma csak nem tudom kezelni, elfogadni, s ezt nem gyógyszerekkel akarom elnyomni, hanem megoldani, feldolgozni.

Hosszú lett, de hidd el kedves kérdező soha nem késő. Nem késő megvédeni magad, de ha nem megy talán még a menekülési módszer is jobb (pl. eltűnsz az életéből nyom nélkül, hogy megszakítod a kapcsolatot vele egyik napról a másikra.). Orvossal mindenképp konzultálj, s ha segítőkész, akkor úgyis a legjobb pszichológust/pszichiátert fogja ajánlani, aki segíteni fog. Én ezekről tudok mesélni, nem szégyellem. Bárkinek el tudom mesélni miken mentem keresztül még annak idején semmiről nem mertem beszélni, ami itthon zajlik.

Ahogyan mondtam készülj fel, hogy pocskondiázni fog, hogy mennyit segített, melletted állt, te meg minden vagy csak jó nem. A volt lakótársam átvert, pénzzel tartozik a mai napig, de akadt volt kolléga, aki jól megkavart körülöttem mindent, de érdekes módon amikor rólam meséltek, akkor mindig ők voltak a nagy segítőkész emberek, akik mennyit segítettek nekem én meg mekkora g*ci vagyok, aki hátba szúrta őket vagy megszakította velük a kapcsolatot.

De, ha már volt feljelentés rokon részéről, akkor nem hiszem, hogy téged leírnának, mert tudni fogják az okát. Ha pedig nem, akkor szépen el kell mesélni miket csinált, ami tönkre tette a gyerekkorod, de a felnőttkorodat szeretnéd megóvni. Hidd el megfogsz könnyebülni, s ha ezt feldolgozod nagyobb sikered lesz az élet több területén (pl. párkapcsolat), ha eltudsz majd lazulni, s nem leszel stresszes, s önbizalmat is szerzel.

Kedves #14-es.

Pont, hogy van köze hozzá, ha elolvasod, amit a legelején írtam, valamint kitértem arra is, hogy hogyan is működik az érzelmi zsarolás.

Másfelől rosszabb helyzetben is lehetne, mint ahogyan most van.

Mindenkinek megvannak a saját terhei az életben, de igen, olykor kell segítség. Olvasd el a kérdést, s a válaszokat, ahol említi a Pszichológust is az álmai, s a szorongása miatt. Továbbá, ha említést tesz a háziorvosának az eltudja dönteni, hogy valóban szükséges-e szakorvos küldeni a kérdezőt, hogy ezeken a dolgokon túl legyen. Valamint nem egy fórumon felhasználóknak kell eldönteni, hogy akár a kérdezőnek, akár nekem mire van szüksége. Arra ott vannak a szakemberek.