Akik szegényebb körülmények között kellett felnőjjetek, milyen nehézségeken mentetek keresztül? Milyen hatàsa van a jelenlegi életetekre? Ha van.

Apa egyedül nevelt minket. Sok mindenből kimaradtunk, és nem is feltétlen a pénz miatt (az is), hanem mert nem volt időnk.

Ott volt a ház, a kert, a másik gyerek, a beteg nagyszülő és nem várhattuk el, hogy mindent apám csináljon munka mellett.

Pénz az mindig volt - beosztva, hogy elég legyen, de pl ami az osztálytársaknak alap volt, az nekünk nem.

Hatása: 30 múltam, mégis számolom a pénzt, magamnak! nem engedek meg semmi drágább dolgot (lenne rá pénzem most már), tartalékolok, mert "hátha nem lesz munkám és enni kell", stb.

Csomó olyant nem engedek meg magamnak, amit kolléganők igen, pl elmenni egy nívósabb kávézóba - ott is a legolcsóbb dolgot kérem.

Vagy amikor a férjemmel beülünk valahová...

Sz*r gyerekkorom volt. Ez az igazság. Ezt nem szépíti meg a szeretet. Van bennem melengető érzés, a szüleim felé, hogy ők megpróbáltak foglalkozni velem, szeretni, de a gyerekkorom ettől függetlenül borzasztó volt. Másnak azt láttam csak mindig több van, nekem meg soha semmi.

Sokan azt írják itt, hogy emiatt ők többre vitték. Hát én is többre vittem, mint a szüleim, nekem is van diplomám, van jó állásom. De szorongok. Szorongok hogy dolgokra költsek, szorongok a gyerekvállalástól, szorongok a "mi van ha..." kérdésektől, a lehetséges nélkülözéstől, szorongok hogy megnyissam a banki alkalmazást, hogy mennyi pénz van még a kártyámon hónap közepén, szorongok, mikor mgfordítok egy címkét a boltban egy szebb ruhán. Ma már nettó 5-600 ezerből nem él jó létben egy 3 fős család. Pedig nem sokan keresnek ennél többet, akiknek nem olyan szakmájuk, diplomájuk van.

Nyilván nem keresek egy milliót havonta egyedül én sem, mint kiderülhetett már, hogy ezeket a kétségeimet eloszlassam magamban.

Viszont annál meg többet keresünk férjemmel, hogy ne a gyerekkorom viszontagságai miatt legyenek bennem ezek az érzések. Úgy érzem sose fog elmúlni a szorongásom, amit a szegénységben eltöltött gyerekkorom okoz bennem.

Mi nem annyira csórók voltunk, inkább ilyen nagyon kaotikus művész lelkek, és a pénzt nem a tetőfelújításra, hanem fényképezőgépekre, meg játékokra fordították, meg hát persze kajára, ruhára fordították a szüleim, nagyszüleim. Én eléggé szégyelltem, hogy milyen csórók, és rendetlenek vagyunk. Viszont megtanultam spórolni.

Most már, hogy kicsit jobban megy, nem spórolok viszont, nem érdekel a pénz, tehát amíg van, addig nem fogok garasoskodni - magunk keretei között, a magunk szintjén, ami nem magas, de szerencsére nem kell albérletben élni.

Sokáig gondolkoztam, mit is válaszoljak (el is mentettem a kérdést).

Én nyomornak éltem meg, ahogy felnőttem, nyilván lehetett volna rosszabb is. Meg kicsit igénytelen is.

2004-ben 19 évesen, mielőtt elköltöztem végleg, én még pottyantós wc-n intéztem a dolgot, meg utcán lévő közkútról hordtuk a vizet. Egy szoba-konyhás, omladozó, salétromos falú vályogházban nőttem fel testvéremmel együtt. Egy folyton javítgatott kályha "adta" a meleget, ami orrán száján füstölt, amitől és a szüleim által elszívott füsttől mindenünk füstszagú volt. Élénken él egy középiskolai emlék, amikor kémia órán a tanár elkérte a feladatgyűjteményemet, majd eltorzul az arca, közelebbről megszagolja, és közölte, hogy "te jó sokat cigizel".

Rettenetesen szégyelltem, ahogyan élünk. Alapvetően volt mit ennünk, de már gyógyszerre nem nagyon telt, ha kellett. Csodával határos módon nem betegeskedtünk (még akkor) Én mindig csak arra emlékszem, hogy apámnak nem nagyon volt állandó munkahelye, alkalmi melói voltak csak, és váltva volta alkoholisták. Piára meg italra valahogy mindig jutott.

Ruhánk is úgy volt, hogy egy rokon elhozta a gyereke kinőtt ruháit. Egy évben egyszer jutott újra/turisra.

Hogyan hatott ez a mostani életemre? Jó a kérdés. Amiben biztos vagyok, hogy megfogadtam, sosem elégszem meg egy bevételi forrással, mindig van egyéb, valamint "B" és "C" tervem is. Voltam munkanélküli én is sajnos sokáig, de akkor se nyugodtam, vateráztam, minden szart eladtam, kereskedtem.

Spórolós is voltam sokáig, ma már csak úgy mondanám, beosztom a pénzt. A költségvetésünk is inkább a nyomonkövetést szolgálja, mint sem a takarékosságot.

Nyilván ez óriási szorongás, amit baromi nehéz elengedni, enyhíteni.

Mostanság tör elő belőlem így lassan 40 évesen, hogy én mit is akarok valójában? Mert ahol most dolgozom, azt úgy utálom, ahogy van. Nagyon jól keresek, a munkaidő sem szentírás, de gyűlölöm. Egyre jobban. De eddigi életem során a biztos egzisztencia állt mindfelett.

Előtakarékosságunk is van (azóta családom van, egy gyerekkel)

Lehetek nagyvonalú, amire mindig is vágytam. Bátran adhatok borravalót a futárnak pl. Vagy adományozhatok a közvetlen környezetemben.

A nyomorult gyerekkorom jó hatását egyelőre egyáltalán nem érzem.

Hmm. Érdekes volt olvasni az eddigi kommenteket. Nem is gondolná az ember, hogy mennyi ilyen van.

Nálunk 3 an vagyunk testvérek, 2 idősebb bátyám van. Én magam kb 10 évvel vagyok náluk, a huguk vagyok. Ha nekem ők nincsenek akkor elveszek szerintem az életben. Egyik bátyámmal szoros a kapcsolatunk nagyon, másikat a sógornőm "elvette".

Alkoholista szülők gyerekei vagyunk. A hónap eleje felüdülés is volt, de gyomorgörcs is, mert tudtuk hogy alkohol lesz. Apám rendszeresen verte anyámat italosan. Volt, hogy órákat sétálgattunk az utcán, várva, hogy mikor alszik el. Sosem váltak el, a mai napig isznak. Anyukám egy időben észbekapott, akkor jobban éltünk, legalább nekem tudott akkor venni (tini koromban ruhát), de mindig használtat kaptunk, innen-onnan. Néha írószereket is a suliba. Ebédpénz nem volt befizetve, állandóan zaklattak emiatt. Anyáknapjára részegen jött el anyukám egyszer. Volt, hogy az ofő kihívott az osztály elé, hogy bemutasson, hogy szegények vagyunk, mint a templom egere, a többiek amivel tudnak segítsenek, ekkor kb 3.osztályos voltam. Nyári szünet után mindig kitaláltam helyeket, ahova mentünk nyaralni, mert igazából sehol nem voltunk. Karácsony ugyanez. Sőt a karácsony nálunk az italozásról szólt, apám már kora délután kifeküdt a fürdőbe, annyira be volt rúgva. A szilvesztert a mai napig utálom....

Nagyobb koromban tesóm mondta, hogy szerinte tanuljak tovább... diákhitelt vettem fel, abból éltem végülis. Majd lett egy közgazdász diplomám, több éve jól keresek, van félretett pénzem is, jogosítvány, autó, ugyan albérletben élünk a párommal, én őt motiválom, hogy legyünk többek, tanuljon még ő is, hogy a születendő gyerekünknek mindene meglegyen. Spórolunk, de talán a gyerekkorom hatása abban mutatkozik meg, hogy a piát gyűlölöm. Én kerülöm azt az életet amit a szüleimmel kellett élnem. Igyekszem a szöges ellentétük lenni. Mai napig van, hogy kölcsönkérnek pénzt, de csak akkor adok, ha tudom, hogy nem piára megy. Pedig tudják, hogy nálunk hamarosan születik egy kisbaba.

30N

#15 vagyok. A 16-os válaszát olvasva még egy csomó emlék beugrott, sosem felejtem el, amikor először megjött 12 évesen, anyám annyit kérdezett: "van valamid?" Különben ez olyan brutál mondat volt akkor, hogy teljesen eltemettem magamban. Csak most, hogy mindketten meghaltak egy féléven belül, a testvéremmel "nosztalgiáztunk", és azóta is csak törnek fel a rossz emlékek, mert mi ezekről soha nem beszéltünk egymással. Ő 6 évvel fiatalabb nálam, és borzasztó volt hallani tőle, hogy ő hogyan élte meg.

Az állandó pénztelenség, nőttünk, mint a dudva, nem hallottunk életbölcsességeket, tanácsokat, sosem kérdezte, hogy vagyok, mi volt a suliban. Egyszer már felnőttként finoman rákérdeztem, hogy velem miért bánt így, a válasz: "te mindig olyan önálló voltál" :(

Sosem voltunk nyaralni, sosem mentünk strandra együtt, mert nem volt anyámnak fürdőruhája. De még sétálni sem mentünk soha sehova.

Én mondhatni sokra vittem hozzájuk képest, és soha, de soha nem voltak büszkék rám, inkább irigyek. Azóta olvastam erről a jelenségről, ami igen gyakori, hogy a szülő nem tud mit kezdeni azzal, ha a gyereke nem az általa mutatott életformát viszi tovább, hanem attól jobb lesz. Ami nem nehéz, mert elég alacsony volt az eredeti szint. Nem büszke lesz, hanem dühös, árulásként éli meg, ami sok esetben teljes kapcsolatmegszakításhoz is vezethet. Nálunk olyan 4 évig tartott ez, mikor szinte elmenekültem otthonról, nem zavartak el, de már nem bírtam ilyen körülmények között élni. Aztán ők a 30 éve félkész házat befejezték, és beköltöztek. És amikor büszkén mutogatták, nekem csak annyi csúszott ki a számon, hogy kár, hogy nem 10 éve.... :(