Kevés vagyok egyedül?

Életem első kapcsolata nagy kudarc volt. Agresszió, manipulálás, minden játszott. "Majd ha lesz gyerek minden másképpen lesz", persze nem változott semmi, de huszonévesen naiv voltam. Később leléptem, és azóta egyedül nevelem a lányom.

Nyugalom és békesség van. Tipikusan az az ember lettem, aki mindennek tud örülni. Nincs felemelőbb annál amikor az embernek nem kell az otthonában félnie.

A lányom idő közben kamasz lett és hatalmas lelkesedéssel meséli, hogy milyen szép minden a barátnőjénél, hatalmas parkosított udvar, grilleznek, kertipartiznak. Én pedig elszégyellem magam, hogy egy 40 nm-es panelben kell laknia ahol, még a békebeli PVC padló van és még csak ez sem a mi lakásunk.

Igyekszek, folyamatosan dolgok. De ez az egész olyan távolinak tűnik nekem. Nem is hív meg ide senkit soha. Egyedülállóként hogy tudok ennél jobb életet teremteni neki? Nem zavar ha én itt ragadok, de Őt szeretném kiemelni ebből. Nem tehet az én kudarcomról.