A férjem anyja utsó idejét éli, erre ő kiröhögte őt és én elundorotam ettől, mit gondoltok?

Durva kicsit.

Én tőled undorodnék a férjed helyében, amiért véded azt, aki kb napi szinten szrrá vert gyerekkoromban és itt elválnék.

Azzal hogy meglatogattátok, a férjednek a traumatikus elmenyeivel kellett szembesülnie amit nem dolgozott fel. Gyűlölte az anyját. Ha nincs ilyen hely vagy személy az életedben, akkor ezt soha nem fogod megérteni. Olyasmira gondolok amit egy előttem szóló írt, hogy hiába vagyunk jó emberek, szerintem mindenkinek van olyan szituáció, vagy hely vagy ember ami nagyin rossz emléket kelt vagy egyszerűen kihozza a sodrából és kicsit elveszíti önmagát.

Ne csodálkozz! Az ilyen anyát leköpni kellett volna. Én nem látogatnám.

Azaz, simogasd is még meg az anyuka buksiját, vigasztald meg amiért szegénykének csúnya dolgozott mondott az a szemét gyereke. Eszem megáll. Aki egy kisgyermekre kezet emel annak egy ilyen beszólás a legkevesebb. Azt sem érdemli meg, hogy éljen, az ilyet halállal büntetném. Világra hozott egy életet, azért, hogy később a beteg szadista hajlamait kiélje rajta, egy védtelen és ártatlan gyereken, aki ÖRÖKRE, halála pillanatáig hordoznia fogja ezeket a sebeket. Még ha a traumából meg is gyógyul többszáz óra terápia által, mindig benne fog élni, és kísérteni fogja, mikor karácsonykor mások az édesanyjukhoz mennek, minden egyes anyák napján, az fog eszébe jutni ahogy gyerekként remegett, zokogott, és mindene fájt, az anyja meg csak ütötte. Biztos te is sérültél már meg. Na képzeld el azt a fájdalmat az egész testedben, újra és újra, látszólag a végtelenségig, harmadikos gyerekként. És utána úgy kell fürdened, felöltöznöd, és testnevelés órán teljesítened, hogy minden mozdulat fáj. És sosem tudod mikor leszel újra megkínozva, az egész életed arról szól, hogy mindent megteszel, hogy elkerüld azt az őrjítő fájdalmat, de nem tudod elkerülni, újra és újra megtörténik, te pedig magadba zuhansz, nem látsz kiutat, azt sem tudod túl fogod-e élni a veréseket, folyamatosan szorongsz, nincs egy nyugodt perced, nincs egy pillanat amiben biztonságban éreznéd magad. A helyedben mélységesen elszégyellném magam, hogy még a férjedtől undorodsz ezek után. Olyan poklot élt át az a szerencsétlen ember, hogy örülnöd kéne hogy csak az anyját utálja, és nem lett még akkor régen öngyilkos.

Ő "csak" oda fricskázott neki...Gyerek korába bántották és nem gondolta az anya akkoriba hogy valamikor, később ki lesz szolgáltatva...Egy egész élet kegyetlenkedésért az utolsó napokba, órákba meg akarunk tisztulni...Egyébként csoda hogy a férjed eddig is tartotta vele a kapcsolatot...

Kérdező. Sokan leírták már, és én is csak meg tudom erősíteni. Ezeket a traumákat nem lehet elfelejteni. Ez nem egy nyakleves volt az első szál cigiért (amit szintén elítélek!) hanem folyamatos bántalmazás. Tudom miről beszélek, nekem fizikai bántalmazásból nem sok jutott, talán évi 2-3. Mégis, mikor munkatársam szólt, hogy apámat elvitte a mentő, infarktussal, nagyon súlyos az állapota, őszintén nem érdekelt mi van vele. És igen, azt éreztem, hogy legalább valamit visszakap. Azóta javult a kapcsolatunk, tehát már beszélünk, de nagyban hozzájárul, hogy már nem elmebeteg. Hogy kezeltette magát, vagy esetleg a halálközeli élmény hozta ki belőle, nem tudom.

Biztos hogy sokaknak nem lesz szimpatikus a véleményem, de szerintem ez elitélendő viselkedés. Nem ismerem a kapcsolatukat, nem tudhatom min ment keresztül. De én úgy gondolkozok, hogyha valakivel normális viszonyban vagyok, akkor nem beszélek így vele egyébként sem, a halálos ágyán meg főleg nem. Ha pedig olyan a viszony ami ezt indokolhatná, akkor alapból semmilyen kapcsolatot nem tartok vele, nem megyek el még a halála előtt sem utoljára találkozni vele. Szóval szerintem vagy elmegyek hozzá és normálisan beszélek vele, vagy el sem megyek. De ez így nekem nem oké.

Teljesen normális, hogy elundorodtál tőle. Majd visszakapja még ezt a férjed a sorstól többszörösen.