Érthető, ha nem vagyok kíváncsi a családomra, sajnálatukra azután, hogy nem segítettek, mikor baj volt?

Mozaikcsaládban nőttem fel, a szüleim válása után az anyámmal maradtam. Apámmal utána nagyon kevés kapcsolatom volt, kb. szülinapomon felhívott, karácsonykor a nagyszüleimnél találkoztunk egy délutánt, de ennyi. Szóval én anyáékkal nőttem fel. Vele, és az erősen nárciusztikus, ideggyenge nevelőapámmal. Aki él ilyen emberrel, tudja, milyenek voltak a mindennapjaink… Fizikailag nem bántott, de verbálisan igen. Ha unatkozott, nekiállt kötözködni, piszkálni. Ilyenkor ha visszaszóltam, még nekiállt feljebb és még jobban sértegetett, ordított velem. Anyámmal ugyanezt csinálta, csak őt mellé még valamiféle házicselédnek is nézte, akinek az a dolga, hogy őt és a kívánságait kiszolgálja. Mindent anya csinált otthon, ő lapátolta télen hajnalok hajnalán a havat, hogy a férje reggel ki tudjon állni a kocsival, ő pakolta, hordta a tűzifát, nyírta a füvet. Főzött, mosott, vasalt, takarított. A férje sokszor még arra sem vette a fáradtságot, hogy a wc-t lehúzza maga után, vagy hogy a fürdés után víztől csöpögő törölközőjét felvegye a földről és a törölközőszárítóra tegye. De inkább a folyamatos labilis lelkiállapot volt a megterhelő, meg, hogy tudtam, ha kilépek a szobámból, azonnal mondja a magáét valami miatt, vagy hogy éppen vasárnap reggel 7-kor arra keltem, hogy a magas C-n ordít anyával valami miatt.

Rengetegszer kértem anyát, hogy váljon el, dobja ki. Mindig az volt a válasz, hogy én kértem, menjen hozzá (ja, 5 éves koromban, mikor kb. egy zacskó chips-szel megvehető voltam). Meg hogy ne gondoljam, hogy más családoknál nincsenek viták, máshol is vannak gondok és sokkal rosszabbul is járhattunk volna, örüljünk, hogy nem iszik, nem ver minket. Ha próbáltam másokkal beszélni erről, és visszajutott anyához, akkor lecseszett, hogy ezt hogy képzeltem, ezek csak ránk tartozó dolgok, ne teregessem ki a családi szennyest, meg hogy mama így is szívbeteg, miattam fog majd infarktust kapni, mert én ezekkel fárasztom, mikor ezek nem tartoznak senkire. Szóval mindig el volt intézve annyival, hogy én túlzok, hazudok, meg hogy kamaszodok és így lázadozok… Mindenki viccnek gondolta, mikor meséltem pl. nagynénéméknek, unokatestvéreimnek, akkor csak nevettek, hogy “jaj hát ők azért így is nagyon szeretnek minket, ilyen hangosnak, még a nevelőapámat is”. Nagyszüleim ugyanezek voltak, hogy hát az anyám férje egy komoly ügyvéd, hogy mondhatok ilyeneket róla, ne túlozzak már. Senki nem hitt nekem a családban, és ez akkor nagyon fájt, mert úgy éreztem, hogy csapdában vagyok, vagy én vagyok a hülye, aki szembemegy az autópályán. Akkor lett jobb, mikor az egyetem miatt elköltöztem. Kezdetben havonta jártam haza, utána ez is ritkult. Már csak olyan 3-4 havonta megyek haza.

Aztán anyám megismerkedett valakivel ősszel, válnak a férjével. Borította a bilit, elmondta a családnak is, hogy élnek már lassan 20 éve, hogy külön alszanak 15 éve, igazából ő egy cselédnek van tartva otthon stb. Azóta engem is hívtak többször, hogy hát ők ezt fel sem fogják, ezeknek semmi jele nem volt, mi egy olyan boldog család voltunk. Mamám is, hogy miért nem mondtam én ezeket soha... Mondtam, hogy próbáltam, te fojtottad belém a szót, hogy ezek nem tartoznak rátok. Nagynéném férje is mondja, hogy hát hozzájuk többet be ne tegye a lábát a nevelőapám, milyen ember ez. Mondom amikor én meséltem ezeket, jókat összeröhögtél vele csak, akkor nem háborított fel, hogy "milyen ember".. Én ezek után nem vagyok kíváncsi rájuk, mert évekig próbáltam erről beszélni velük. De meg sem hallgattak, vagy elkönyvelték magukban, hogy túlzok, lázadok. Ők meg engem hívogatnak, hogy hát ezt még most is képtelenek felfogni, hogy maradhatott vele anya ennyi minden után.